Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-03-01 / 3. szám - Osváth Tibor: Tovaris

— Igen...

izé... az voltam.

— Megszöktél?

— Meg.

— Jól

tetted.

Miska mosolyra vonagló szájjal bólintott.

— Most

úgy-e szeretnél hazamenni Vengrijába?

— Hát

bizony, igen.

— Hallgass

ide barátocskám. Ha elvállalsz valamit, amivel megbízunk, akkor hazasegítünk. Nem nagy dolog az egész, de nekünk naavot jelent. Ezt az urat el kell vinned szánkón Taiga állomásra a vonathoz. — A vágottszakállú rábökött a veié szemben ülő csupaszarcú fiatalemberre.

— Én

elvinném kérem, csak egy hiba van.

— Mi

a hiba?

— Hogy

nincs lovam meg szánom.

— Azt

mi adunk.

— Azután

még egy hiba van.

— Hát

az mi?

— Nem

tudom az utat. Asse tudom, mi az a Taiga.

— Majd

én megmutatom az utat és megmagyarázok mindent.

— Akkor

jó.

— Elvállalod?

— Hogyne

vállalnám. El én.

— Hát

ide hallgass. Felülsz arra a szánra, amékkel ide jöttünk. Kapsz három friss lovat. Úgy hajtasz, ahogy csak bírsz. Ez az úr melletted fog ülni. Akárhol megálltok, vagy megállít valaki benneteket, azt mondod, hogy gazdasági munkára kiadott hadifogoly vagy és a Szeljin birtokon kocsiskodsz. Érted? Ha kérdik, hová mész, azt mondod, Taigába. Ha kérdik miért, azt mondod Prokopoff úrnak, a számtartónak a vendégét viszed be a városba, azután sót veszel a boltba és azt kell hazavinni. Három púd sót. Érted?

— Értem.

Csak hogy ha vissza kell jönnöm a sóval, akkor hogy megyek haza?

— Várj.

Ezeket mondod mindenütt, kivéve akkor, ha már Taigába értek. Ha ott kérdez valaki valamit, nem felelsz semmit, hanem hagyod ezt az urat beszélni. Érted?

— Értem.

— Nahát.

Taiga ide egynaDi szánút. Feleúton van Verhjegenszk. A falu második házába egvenesen behajtasz és lovakat váltasz. Már ott várni fognak ben