Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-03-01 / 3. szám - Osváth Tibor: Tovaris
Miska szétvetette a két iábát nagy dacosan, nagy fene feszülő önérzettel. Mérgesen farkasszemet nézett a koppanó ágú erdőszéllel és vagy kétszer átköpött a csapás túlszélére. Kegyetlen megvetéssel önmaga és minden világ iránt. Ezzel kicsit megcsillapodott és ráereszkedett gondolkodni egy heverő emberséges faderékra. Akkora faderék volt, hogy széle-hosszából kocsikerék is futotta volna. Ült-ült, erősen nézte a havat maga előtt és a határnélküli erdőrengeteget. Amint ült és gondolkodott, egyszer csak valami gyenge csilingelés birizgálta meg a fülét az erdőszélről. Felkapta a fejét és felugrott a döntött fa tetejére. Először nem látott semmit, de alig két perc múlva, szélesderekú szán fordult ki vágtában az erdőhajlatból és a csapáson egyenesen Miska felé porzott. Miska lekapta nyakából a kenyérzsákot és meglóbálta a fejé körül. — Hóhahó! — Állj meg hé! — ordított, ahogy a torkán kifért és egyszerre úgy érezte, hogy az erdőnek nem is olyan kegyetlenül fagyos a lehelése. A szán megállt a fatönk előtt. Három borzasszőrű ló volt befogva. Első lábuk remegett és a hasuk gőzölgött. Miska első nézésre látta, hogy a Mihájl Mihájlovics lovai bizony jobbak voltak ezeknél. De nem ért rá a lovakat nézni, mert a szán elejében megmozdult két bundakupac és rászóltak. — Mi baj van? Mit akarsz? Miska átlökte kenyérzsákját a baloldalára és közelebb lépett a szánhoz. — Baj épen nincs. Csak hát... — Ki vagy? — kérdezte az egyik bunda. — Hát én Lovas Miska vagyok Kismarjábul és ahogy jöttem, itt elibém állott az erdő, oszt nem tudom merre menjek. — Hová akarsz menni? — Hát izé.... én hazafelé igyekeznék... zavarodottan kaparászott a kenyérzsákján, egy kicsit a szemét is lesütötte, de amint meghallotta, hogy a másik bunda dörmög valamit, felszegte a fejét. — Azt mondják meg, merre van itt valami faluféle? — Falu? Az itt nincs. — Hát akkor város. — Város? Az sincs.
