Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-03-01 / 3. szám - Osváth Tibor: Tovaris
TOVARIŠ A taigai őserdőkbe belezuhogott az első októberi hó. Mikor Lovas Miska hosszú vándorútján a kis patak partjára érkezett, melynek túlsó oldalán az erdő kezdődött, a hatalmas összeérő lombú fák tetején óriási, fehér baldachin csillogott. Egy hónappal ezelőtt hagyta el Mihájl Mihájlovics Gurgov házát. Akkor még melege is volt a napnak és míg az udvaron elbúcsúzott a háznépétől, ugyancsak megverejtékezett. Mikor kifordúlt a zöldmohás kiskapun és visszanézett az udvarra, házra, mely három hónapig otthona volt, előkaparta zsebbe való keszkendőjét, tarkójára tolta zsíros sapkáját és megtörölgette gyöngyöző homlokát. Mindhiába, a két karcsúlábú sötétpej ló a szívéhez nőtt, a három feketefoltos tehén szuszogása is fülbezsongó esti altató volt három hónapon át, a behemót Mihájl Mihájlovics mély dörmögését is nagyon megszokta, a Vjerocs leányt pedig, amióta az istálló földjének gödrében megbotlott és egyenesen az ő karjaiba esett, épen a szívébe zárta. Hát igen, ezek a dolgok is meggyöngvöztették a homlokát, de a nap is hozzájárult a megverejtékezéshez, mert akkor még melegen sütött. Most pedig itt állott a fehér őserdő előtt. Tanácstalanul nézegetett az áthatolhatatlannak látszó sűrűségbe. Rögtön látta, hogy az erdőn nem mehet keresztül és most nem tudta, merre vegye útját. Menjen-e lefelé az erdő szélén menő csapáson, vagy forduljon jobbkéz felé? Forgatta a fejét előre, hátra, vissza-vissza nézett, emerről jött, de csak nem tudott határozni. * A Mihájl Mihájlovics házában azt mondták neki, hogy csak menjen, menjen mindig egyenesen. Mihájl Mihájlovics kiállt vele a mohos és korhadt kerítés sarkába és ott napnyugatra mutatott. — Arra bátyuska, mindig csak arra. Messze kell menned, nagyon messze, tán négy nap alatt sem érsz
