Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-03-01 / 3. szám - Török Sándor: Zökkenő

ölesen felkelt, szép volt és gyenge és a sarkára állott és nem hagyta, hogy Péter cselédet fogadjon. Hogyne, az a kis pénz kell egyébre is és dolgozott tovább csendesen és észrevétlenül s történeteket tudott és furcsa régi nótákat.

És úgyis — gondolta a fiú, amint ott ült a konflisban s bekanyarodott az alvó városba — úgyis csak reggelre várnak. Legfeljebb reggelre várhatták, igazán, legjobb esetben. Hogy ő a lakására ment a főnökének s megkérte szépen és mindjárt indult is, azt nem tudhatták.

— Hajtson

a Fehér Bárányba! — mondta a kocsisnak a Vasút-utca közepe táján.

— Igenis

nagyságos úr!

Minek verné fel az egész házat éjszakának idején. A Mamuka is, hogy megijedne. Majd reggel, szépen megmosakszik, rendbe szedi magát és beállít.

Még a vasúton eszébe jutott, mennyi tréfát csinálnak, hogy ez, meg amaz szabadságot kér, különösen katonáéknál — hogy az anyja haldoklik, táviratot adat fel magának, meg mi, aztán kiderül, hogy már tizedszer csinálja, meg így amúgy, milyen buta dolog bezzeg, ha igazán baj volna. De nem, az teljes lehetetlenség. Majd azokból a csöppekből fog bevenni, azokból a barna, kesernyés csöppekből — egyszer megkóstolta régen, a kis pohár alján, ami maradt — ó, azok a csöppek, a komoly kis recés üvegecskében, ott állanak, az éjjeliszekrény polcán, a két rézgyertyatartó mögött, igen, azok ott állanak. Nem tudta mióta. Érdekes, mióta is? Mondjuk, mikor látta meg először? Nem, nem azok, mindig ott állottak, aminthogy a Mamuka is mindig, mindég ősz volt, tiszta szép, fehér ősz, nem a szürkés, meg zöldes, mohás ősz és délelőttönként néha megállóit és hidegvízbe mártogatott zsebkendőt tett a mellére. És délben, ha megjött az iskolából, kérdezte: hogy van