Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-01-01 / 1. szám - Szitnyai Zoltán: Vendég a pusztán
dolgozni én is tudok. De nem kell gürcölnöm és fizet majd az állam. Mindenesetre jobb sorom lenne, mint... Nem folytatta tovább, elkomorodva oldalt fordult, mert eszébe jutott a kék boríték, mely odabent hever az íróasztalán és még fel kell bontania. — Kész bolsevista beszéd, »— gondolta magában a vendég, de már nem felelt semmit. Eltűnődött azon, hogy lám mivé lesz még az olyan vérbeli úr is, mint ez a Gábor, ha kicsúszik alóla a talaj. Hallgattak mind a hárman. A koradélutáni hőség megsűrűsödött és verejtékcseppeket olvasztott ki a pórusokból. Az ég hajlatán nyugatnak induló nap rézsut sugarai a lombok alá löveltek, megostromolták az asztalt és mind hátrább terelték onnan az árnyékot. A férfiak olykor eljátszadoztak a pohárral, ajkukhoz érintették, megmerítették az italban nyelvüket, egy-két cseppjét felszívták a garatra és lomhán visszatették a poharat. Álom előtti bágyadás telepedett az agyvelőkre, amikor leválnak az arcokról az udvarias szíveskedés hazug vonásai s a legbensőbb gondolatok igaz képéig látni az arcokon keresztül. A vendég a bajuszát tépkedte. Csibe úgy néha, háziasszonyi illendőségből régi barátok felől érdeklődött, mire megeredt a vendég nyelve, mint ökrös szekér a lejtős utón és hallgatásba süppedt ismét utána. Gábor már nem is fárasztotta magát. Ugyan mi az, amit még ennek mondhat? Bánja az ördög a tantikat, onklikat, meg hogy mint volt, amikor akkor Clemen Frici leitatott egy bérest, bekente arcát mézzel s mire rátüzött a reggeli nap az árokban egész méhraj telepedett föléje... Ól a buta barom, a marha! nem érti, hogy akkor mért nem pofozta ki a kastélyból. Próbálnák mostan... Még azt a részeges Jóskát, aki tavaly a sárba tenyereit, azt se adná három ilyenért. Elöntötte a harag: — Persze téged most nagy csalódás ért, Fedor. Elindultál ide a régi világot keresni és ezt találtad helyette. Ne haragudj, hogy akaratlanul is becsaptunk pajtás. — No hiszen, lesz az még másként is, — jegyezte meg a kegyes vigasztalás hangján Fedor, de nyomban fülig pirult utána, mert az asszony elkezdett kacagni, mint ő mondja csak úgy, semmiért, dé a vendég már biztosan tudta, hogy rajta. Kínban, haragban nagy idegenségben ült az asztalnál,, mintha odapántolták volna.
