Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-03-01 / 3. szám - Surányi Miklós: A merengő titán

még akkor sem tud szabadulni, mikor elhagyja a német mithoiógiát, léveti a világboldogító álarcot és elfeledkezik a Gesamtkunst eszméjéről. A Nürnbergi Mesterdalnokokra gondolunk, amely páratlanul áll Wagner zenei munkásságában. Olyan, mint egy shakespearei vígjáték; duzzad a humortól és a képzelet csapongásaitól. Egyszerű, természetes, földön járó, zenéje független a wagneri mithologiától, festői és lírai, melodikus és virtuóz, életerős, egészséges. Ám a darab főhőse ezúttal is Wagner, akit most Hans Sachsnak hívnak, negyven év körül való özvegyember, költő, a középkori céhművészet egy szent mesterembere, aki a szép és fiatal Éva iránt az apai gyengédségnél forróbb és szenvedélyesebb érzelmeket táplál, de valóságos wagneri lélek, aki megérti, hogy ez az üde és illatos virág nem az ő számára nyíiik és mélységes rezignációval átengedi őt a fiatal és szerelmes vetélytársának. Hans Wagner lemond Wesendonck Éváról.

A világot forradalmasító néptribunból így lesz szenvedő szerelmes és az önfeláldozás mártírja. És ezen az utón a legutolsó lépés az, hogy a pogány félisten lassan leborul a keresztény emberszerétet és messiási megváltás eszméje előtt és megírja a Parsifalt, amelyben megcáfolja mindazokat, akik benne a krisztusi eszme ellenségét látják. Parsifal is a bűn legyőzője, tiszta szívű balga, Krisztus katonája, aki abban látja a győzelmet, hogy önmaga felett diadalt arat. Apollo leborul Jézus előtt, a metafizikai spekulációk köde szétfoszlik Jézus isteni tanításainak ragyogó napsugarára.

Wagner sokáig birkózott a kereszténységgel, mint Jákob az angyallal. Ez a birkózás már a kezdetén sem volt más, mint a visszafojtott és lángoló szerelem vergődése. Az ember néha el akarja magával hitetni, hogy nagyon gyűlöli azt, akit nem szabad szeretnie.