Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-03-01 / 3. szám - Surányi Miklós: A merengő titán

netörténeti és széptani khaoszt teremtettek a wagneri gondolat körül, hogy abban közönséges halandó épen úgy eltéved, mint a Niebelung-mondában, vagy a Gral-legendában.

Annyi bizonyos, hogy Wagnert tanulni és érteni kell, hogy élvezhessük. De így vagyunk minden igazi nagy művészettel. Bele kell nyugodnunk abba, hogy a műélvezés nagyon arisztokratikus szórakozás és a remekmű mindig csak a felső tízezer számára jelent valamit. A császári Róma arénájában már elkiáltotta magát égy énekesnő, hogy ő csak a lovaknak dalol; Stendhal úgy nyilatkozott, hogy ő azoknak ír, akik nálánál különbek; Beethoven IX. szimfóniáját Drezdában egy süket zénész elhibázott munkájának tekintették; Shakespearet a XVIII. században francia és német színpadokon csak megfésülve és bizonyos édeskés mártással felöntve merték feltálalni; XIV. Lajos undorodva fordult el a hollandus művészet remekeitől s az emberek milliói a legsilányabb giccsekben találnak esztétikai örömöt. Viszont az is természetes, hogy új és magasrendű művészeti alkotásokba az elmélet emberei olyanokat is belemagyaráznak, amelyekről az alkotónak sejtelme sem volt. Az ember épúgy eltúloz mindent, ha magasztal, mintha ócsárol. Raleigh írja Shakespeareről, hogy egyesek úgy ítélték meg őt, mintha benne az egész világegyetem minden nagyszerűsége együtt volna. Azt tartották, hogy mivel Shakespeare maga a természet, a helyes út az, ha a természettudós módszerével tanulmányozzák. Ezért úgy bántak műveivel, mint valami encyklopédiával: területekre darabolták fel, rengeteg könyvet írva hittudományáról, heraldikájáról, jog- és orvostudományáról, madarairól, emlékeiről, halairól és rovarairól, — ami csak a kritika teljes hiányát bizonyítja. így jártak el Wagnerrel is a Wagner-imádók.

Ám mindent összevéve körülbelül megegyezhetünk