Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-03-01 / 3. szám - Simándy Pál: Áprily Lajos költészete

lyéig ható megdöbbenését egy sors epitáfium-vers őrzi.

Áprily Lajos nem az a költő, aki harcos kedvvel száll szembe a világ és ember ártásai és gonoszsága ellen. Ám nem is a boldog és szerencsés H o r á t i u s, aki Tomi nyugalma és örömei közül üzeni szét a világnak:

Beatus ille, qui procul negotiis...

Áprily nem boldog. Ó, ez a költő nagyon boldogtalan!

Individuálizmus! — állapítja meg gőggel a korlátoltság. Az, valóban az: individuálizmus. Mintahogyan minden, ami nagy és emberi: a személyiség ügye és dolga. Mintahogyan hazug, üres és mesterségbeli dolog minden kollektivizmus: az egyén élménye és megrendülése nélkül. Mi tagadás, Áprily a maga, egyéni fájdalmát énekli.

Mi hát a bánata, mi fáj Áprilynek? — kérdezzük újra. Szerelem? Nem. Nem tudjuk, nem mondja. A szemérmes Arany Jánosra kell gondolnunk, mikor Áprily verseit olvassuk. Egyiküknek sincs szerelmi költészete. S ha asszonyaik arca mégis megvillan a vers áramában: csak úgy jelentkezik, mint „pályatársa életemnek". A megnemértettség csalódása? Nem. Ez sem. Mi hát? Az elveszett ifjúság? Az élet? A halál? A halottak? A múlt? A kétes jövő? Igen és nem.

Igen. Mert mindenik ott jelentkezik valóban ebben a költészetben. Mindez az egyéni sérülés. Mintahogyan ott vonaglanak a mások szenvedései; ott sír az egyetemes emberi nem tragédiája is. Mert Áprily érzékeny lelke magára veszi a mások sérelmét és bánatát (s ez túlmutat az individualizmus zárt önzésén!)

És: nem. Mert a költő sérülése mégsem ezekből az egyes és konkrét momentumokból származik; bánatának nem ezek a forrásai; fájdalma nem ezekből táp