Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-02-01 / 2. szám - Féja Géza: Magyar irodalmi szemle

lengettünk felőle. Viszont közben megjelent regényei arról győztek meg, hogy a regény nem műfaja, semmi érzéke sincsen a kompozíció iránt s e hiány regényeiben bántó tévedésekhez vezeti. Nagy mértékben kivétel az „Isten igájában", ez viszont önvallomás s mint ilyen bizonyos szabadságot adott neki, e szabadság légkörében föltörő lírája pedig természetes dinamikát öntött az egész könyvbe. Azt kellene tehát mondanunk, hogy Nyirő a „novella mestere", de viszont éppen akkor a leggyöngébb, ha a novella szokványos vágányain mozog. Ott nagy ő, ahol balladát ír. A magyar ballada legújabb fejlődési stációja az ő prózája s ennél nagyobb, mélyebb jelentősége nincsen. De nincs is szüksége rá! Akik majd egykor termése örök felét fogják kiválogatni, e szempont szerint fogják a rostát mozgatni.

Új könyve regényszerű alkotás. Valószínűleg Tamási Áron „Ábel a rengetegben" című könyve indította megírására. Nyirő is néphőst próbált csinálni, havasi históriát írt, gyakran ugyanolyan életkörülmények közé is veti Úz Bencét, mint Tamási Ábelt. De míg Tamásinak sikerült Ábelt valóban néphőssé tennie, mert Ábel sorsa valóban népsorsot jelent s képvisel, Nyirő Úz Bencéje inkább havasi különlegesség marad. De nem is történhetett másképpen. Nyirő balladái látása mindenképen tragikus látás, Tamási viszont mese-szemekkel nézi e földet. Tamási tehát természetszerűleg eljutott a szélesebb, nyugalmas, színes epikai formához, Nyirő sohasem fog eljutni s kár is erőlködnie, hogy eljusson, az ő útja más.

E kifogások dacára tagadhatatlan, hogy elsőrangú kéz nyomaival tele ez a munka is. Olyan nyomok ezek, melyek az elhibázott egészért bizonyos .kárpótlást nyújtanak. Nyirő e könyvében sem tagadta meg magát, csupán elhibázta a célját. És igazságtalanok lennénk, ha el nem ismernénk, hogy a Tamásinyomok dacára is a könyv légköre egészen eredeti. A mai magyar könyvtermésbe helyezve pedig el kell ismerjük, hogy érdekes, értékes olvasmány.

FÉJA GÉZA