Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-02-01 / 2. szám - Szombathy Viktor: A láthatatlan nap
A LÁTHATATLAN NAP Messze, amerre a szem ellát: fehérség. Kietlen, puszta fehérség... Hókupacok, hóalföldek, fehér égi hamuval telehintett hegyek és jég és jég. A látóhatár fölött, alighogy fölötte, vöröslő korong, a széle már lent gurul a láthatatlanba vesző hóhegyeken. Metsző hideg. A Jeges-tenger szele halk sivítással rohan a hegyek, jégtáblák s apró házak között, vad iramában ide is oda is bebúvik, fúj, dermeszt. Kegyetlen. Házak is vannak itt. A partok mentén szürke halászkunyhók, avitt zsír szagát cipelgeti a szél innen, beljebb, a szárazföld felé, barnaajtajú házak sorakoznak, rogyadoznak egymás mellé. Bányaházak. A Spitzbergák kőszéntelepei ezek. Sokaknak utolsó menedék, az élet végső keresztje. Másoknak új iramkezdő. Két házfödél összeborúl, mintha csókolózna. Közötte kis szellős sikátor, előtte férfi. Vastag bőrökbe bújtatott alakja lomhán cammog. Majd hirtelen elhatározással csapja le az egyik ház kilincsét. Benyit az ajtón s ebben a pillanatban párafelhő suhan kifelé. A ruháról olvadozik a hó. Vad zaj hullámzik a teremben. Kocsmaszoba ez. Hosszú asztalok mellett zagyvaléknyelvet kevernek ’mindenféle nációk, halszag és avas szalonna, pipafüst-függönyök az asztal fölött. Csupa férfi. Aki most belépett, szó nélkül huppan le a székre. Whiskyt kér és máris nyújtja a pénzt. Sokáig mered maga elé, a pipafüstben gomolygó alakot keres. Nagysokára löki oldalba a mellette ülő: — Johann! Tán megint nőt láttál? — Nőt álmodtam és napot.
