Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-02-01 / 2. szám - Janko Hrušovský: Pompilió Madonnája. (Ford. Farkas István)
A nagy csodát várja, és leikébe lopja magát a bizonyosság, hogy nem hiába jött ide. Egészen biztos, hogy történni fog valami. Hogyan is félhetne? Hiszen még messze van éjfél, és a rossz szellemek a némi tó fenekéhez vannak láncolva. S hogyha szabadon is lennének: itt szent helyen van, és a Madonna megóvja őt minden veszedelemtől. Nem tudja, mint telnek egymás után az órák. Most az ablakon át beesik a holdsugár, s kört világít az oltár előtti fehér márványra. Ez a kör vándorolni kezd. Csendesen odábbhalad a kövezeten a vértanú szarkofágjáig, onnan fölemelkedik a kis oltárra, s rövid időre előtűnnék a félhomályból Keresztelő János merev vonásai. Aztán továbbhalad az oszlopsoron Pompilióig, aki boldog mosollyal figyelte az ezüstkarika útját. A Madonna-jelet! Egy pillanatra úgy tűnik, mintha a kör határozatlan, lenne! Mintha nem tudná, hogy melyik oldalra forduljon. Végre elhatározza magát s egyenesen a fal félé tart, ahol aranyozott állványon a Madonna szobrának: kell állnia. Már érinti is alakját, aztán csendesen mindig feljebb és feljebb hatol... — Madonna! — suttogja Pompilió, és mélyen a földre hajol. Téljes megvilágításban, fehéren, mozdulatlanul és titokzatosan mosolyogva áll a Madonna az aranyozott állványon. S ami a legcsodálatosabb, a világos kör már el sem mozdul róla, sőt mintha állandóanerősödnék a fényessége, míg úgy tetszik, mintha maga a Madonna világítana égi, szent fényével. x Pompilió néma elfogódottságban tekint fel a jelenségre, s lélekzeni sem mer, attól való félelmében, hogy mindent elriaszt maga mellől. Aztán jutott csak eszébe az imádság, ájtatosan összetette a kezeit és az áhítat hangján rebegte:
