Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-02-01 / 2. szám - Janko Hrušovský: Pompilió Madonnája. (Ford. Farkas István)

s Pompilió hálálkozása véget nem ér.

A Via Paolináról való kereskedőnek így hálálkodik: „A Madonna óvja önt a rossz konkurensektől!" A szomszédban lakó, gyermektelen kávésnénak meg: „Adjon isten bőséges gyermekáldást mához egy évre!" A Via deli' Ólmaién lakó tüdőbajos borbély adományát így köszöni meg: „Még száz esztendeig éltesse az Isten!"

Csak a késő délutáni órákban kezd gyengülni a látogatók száma s a nap már eléri a Monté Pinció fenyőinek koronáját, és akkor Pompilió pihenésre is mer gondolni.

Bent a templomban az utolsó szertartásokat végezik, melyeknél ma ünnepi ornátusban, pásztorbottal a kezében, kivételesen a főpap celebrál. Künn Pompilióhoz hull az orgonák ünnepi indulója, amelyet a székesegyházi énekkar kísér. Az édes zene Pompilió gondolatait visszaringatta gyermekkorába, amikor még két egészséges lába volt, és ezen a napon nagy körmenettel ment az albanói hegyekbe, a némi kápolnához, ahol a Madonna meggyógyította a betegeket és csodálatos erejével talpraállította őket. És hogyan segített! íme, az öreg Civezzano, San Sebastianból, akit a köszvény annyira elővett, hogy kocsin kellett hordozni és alig remélte a gyógyulást. Virágvasárnap a némi Madonna lábaira borúit, csókolta és egy szempillantás alatt meggyógyult.

Ah, Madonnám, vájjon ki gyógyít meg engem? Az én lábaimat már senki sem adja vissza.

Tekintete a kalapban levő pénzdarabra vetődött.

A rézpénz tetején feküdt a kétlírás, egészen új és mégsem örült neki úgy, mint az a szegény nyomorulthoz illenék. Milyen szívesen odaadná a sekrestyésnek, ha ajtózárás előtt egy pillanatra bevinné a Madonnához. Mélyen meghajolna előtte, megcsókolná a lábait és alázatosan kérné segítségét.