Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-02-01 / 2. szám - Janko Hrušovský: Pompilió Madonnája. (Ford. Farkas István)
Hiszen majdnem meztelen vagy! Talán csak nem akarod, hogy a szeplőtelen Szűz elpiruljon miattad szégyenében?! — A legsötétebb sarokba mászom, eminenciád. — Hm, hm, — mormolta az agyoncírnzett sekrestyés. — Hogy is mondod? — Hogy a legsötétebb sarokba vonulok, eminenciád! — De csak egy percre, érted-e. Egyetlen rövid percre, egy üdvözlégyre! — Holtomig hálás leszek eminenciádnak, — kiáltott fel Pompilió elragadtatva és a páter keze után nyúlt, hogy megcsókolja. — Nincs miért kezet csókolnod, — mentegetőzött immel-ámmal Bernardo atya. — De hogy fogsz bejutni? Hiszen nincs itt a kis kocsid! Pompilió elgondolkodott. — Bizony, Antonió csak estére jön meg a négy kerékkel, s akkor már minden be lesz zárva... Reggel viszont túl korán van... Ha csak eminenciád nem lenne olyan kegyes, a karjain bevinni! Bernardo atya sértődötten húzta el a kezét. — Megbolondultál? Hogy kívánhatsz ilyesmit? Gondolj csak az én papi tekintélyemre! És frissen mosott ruha van rajtam, ma reggel hozták. Egészen bepiszkítanád! — Ne haragudjon, eminenciád, — kérlelte őt Pompilió. De akkorra már a sekrestyés bent is volt a templomban. Ez vagy két évvel ezelőtt történt, és Pompilió már letett a reményről, hogy legforróbb vágya valamikor teljesüljön. Már csak csoda segíthetett rajta. * Egyébként élete épp olyan volt, mint a többi római Lázáré. Reggel valahonnan a város falai közül egy összetört kocsikán ideszállította őt a haszontalan
