Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-02-01 / 2. szám - Zerdahelyi József: Ha leesik a hó

nak. Hordta míg a hóból tartott, mert a fuvarzás soha ki nem fogyott.

Puffadt tőle a ládafiában a kicsi, meg a nagyobb, és kerekedett. Minden szombat este.

Csak egyszer-egyszer kellett elszakítani a keresetből valamiféle szerszámra, meg tavaszfelé, hogy felélték a lovak a zabot.

Pavel nem fáradt. Mert az nem is lehetett.

A fejében világlott a háza. Kicsi szagos fehér ház, két apró ablaka a falura, meredekre szabott teteje lesz, hogy leszaladjon róla az olvadás.

Hordta a házat a homloka mögött mindég. Mindenütt.

A sötéttel érkező hófergetegben.

A hegyormok magasán.

A szakadékvölgyek fenekén.

A decis üveg mellett.

A templomban.

És buzogott belőle az élet. Keményre verődött a teste.

A forrongásból lett verejtékhullás nevelte a szívét. És nem szólt róla senkinek.

De megállóit az emberbimbók felett és rájuksütött a szeme, akár a nap.

De ránevetett az öreg édesanyjára minden este.

A szomszédok így szóltak:

— Ez

a Palo meg fog gazdagodni.

A zsidók bólintottak:

— Jó

fuvaros.

Pavel elment a szó mellett, felszedte a szombati garast és csak annyit tett, hogy két deci áldomással soványította. Aztán hazament.

És hordta a fejében a házat.

A nyolcadik esztendőben aztán összerakta a felgyülött hosszúfát, zsindelyt vert a tetejébe és asszonyt vett magamellé. Mert az asszony is benne volt a számításban, csak nem látszott a háztól.