Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás

Lent az uccán Mária Iván karjába kapaszkodott, szorosan melléje, mintha az ő jókedvű egészségét akarná átéreztetni Iván gyöngült testébe. Iván földrenéző szemmel ment mellette és a kezében tartott boldogság tovatűnésére gondolt. Kiértek a Rákóczi-útra, siető emberek közé, siető emberek közt vitték ai maguk keserűségét

— Felülünk

villamosra?

— Nem,

most jobb így . . . Iván!

Borult szemét Máriára vitte.

— Ugy-e

baj van?

Nevetett.

— Baj

nincs . . . cigarettát vett elő és rágyújtQtt, nagyot szippantott és kifújta a hűvös tavaszi uccába. — Látja, hogy nincs, mert szabad cigarettáznom . . . Fuldokló köhögés állította meg őket, Mária keze Iván karján pihent, mint erősítő, meleg orvosság.

— Baj

van . . .

— Dehogy

... azt mondta Bálint, hogy pihenjek egy esztendeig, sok levegő, nyugalom, akkor nem lesz semmi baj . . .

— Iván!

— Tessék?

— Mondanék

valamit . . .

Beértek a Kossuth Lajos-uccába, a Holczer kirakata előtt Mária felujjongott.

— Nézze,

nézze, milyen szép az a ruha . . . nem az ... az a fehér selyem . . - olyan, mintha menyaszszonynak készült volna.

Megálltak, úgy nézték. Mária végig nézett magán, Iván is Márián, odapóbálták a ruhát az ő testére. Egymásra néztek, a szemük nézése nevető örömet cséréit. Mária szólt először.

— Hát

ne várjunk . . .

— Hát

ne várjunk . . .

Nevető ég lett egyszerre a szomorú ég, kacagó gyerekörömmel kapaszkodtak egymásba, úgy siettek előre az emberek között.

— Szaladjunk,

ott jön az ötvenhármas . . .

Újult izmokkal szaladtak a villamos megálló felé, Iván ugrott fel elsőnek és boldog lihegéssel húzta fel maga után Máriát. Kint maradtak a peronon, kikönyököltek az ajtórácson, szorosan egymás mellett, a villamos a Erzsébét-hidon futott keresztül, nézték a piszkos sárga vizet, az éledő Dunát, a siető hajókat.