Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás
pillanatok hozzájuk illő nagy ember hiánya miatt lassan-lassan magtalan remények hosszú óráivá idültek. Ahogy a dunaparti villamosra felszállt, a perronon Máriát találta szembe. A szíjkapaszkodón csüngött, kabátja szürke prémjébe rejtette az arcát, az arca piros volt, a szeme nevetett, amikor meglátta Ivánt. — Maga már visszakerült? Szép . . . még csak nem is szól fel hozzánk, hogy itthon van. Iván zavarodott meglepetéssel nézte a lányt, erre a hirtelen találkozásra sehogy se számított. Megállt mellette, hirtelen nem is jutott eszébe, hogy mit válaszoljon. Megfigyelte hcoy valahányszor Máriával kerül össze, mindig elhagyja a biztonságérzete, ügyetlen, szórakozott, dadogó lesz. Ösparaszt vére sohasem tudott a nőben magasztos felsőbbrendűséget látni és mint mindén robusztua-indulariú férfi, ő sem tudott tisztelő áhítattal nézni a nőre Addig ha valamelyiket megkívánta, a szerelem ősi lendületével nyúlt utána és ha elérte, magához ölelte, ha nem érte el, békével tovább haladt. Mária, türelmetlen, apró nevetéssel nézte a magába eső embert. — Mikor érkezett? — Ma reggel. — írhatott volna legalább egy lapot. — Ahol én jártam, onnét most nem jár a posta. A lány elcsudálkozott — Jé, csakugyan? . . . erre nem is gondoltam. A Szilágyi Dezső-tér előtt hirtelen kanyarodóval csapódott a villamos az út másik oldalára. Mária egyik karját a lendület ereje Iván karjára akasztotta. Iván önkéntelen mozdulattal fogta át a lány derekát. Ahogy a kocsi újra egyenes sínen szaladt, siető tisztelettel engedte el, mintha a véletlen ereje valamilyen nenyuljhozzám szentséghez dobta volna a kezét. A lány nevetett, amikor Iván zavarát észrevette. Szándékosan, hogy ingerelje, nem bocsátotta el a karját,, csak a megállónál, ahol mind a ketten leszálltak. A iépcsőházban Mária ment elől, Iván utána kullogott gyáván, gyámoletlanui. Amikor szeme a lány alakjára tévedt és két finom szép cipőt és a cipő felett két feszülőízmú ívelésű lábat látott, a bűnnélküli bűnösök sietésével fordította el a tekintetét. Az ajtóban elváltak. — Délután feljön, úgy-e? Tétovázva felelt Iván.
