Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás
lejtett petróleumlámpa, a kijárat mellett szuronyos katonák állottak. Iván még idejében észrevette, egy ácsorgó teherkocsi mellé húzódott. A katonák azért álltak ott, hogy az érkező utasokhoz kellemetlen kérdéseket intézzenek: miért jött? Kihez jött? meddig marad? Hol az igazolványa? — amire Iván, akármelyikre is, nehezen tudott volna választ adni. Nem kellett sokáig várakoznia, mert a katonák, ahogy végigkérdezték a néhány érkező falusit, bevonultak a váróterembe. Iván a kézitáskát a kezében szorongatta-, messzire került az állomástól és kint a váltók körül átugrott a kerítésen, lement az orzágútra. Az állomással szemben volt egy kocsma, oda ment be. A kocsmáros csak éppen akkor kelhetett fel, mert papucsban, alsóruhában jött Iván elébe. Álmos szemmel nézett végig rajta. — Mit parancsol? Iván nem felelt mingyárt, hirtelen maga sem tudta, hogy mit kérjen. Arra nem is számított, hogy kocsmában kérni szokás valamit A kocsmáros mégegyszer végig mustrálta és mint aki a néma beszédből is ért, már nem várta-, hogy Iván válaszoljon. — Tessék utánam jönni. Bementek a belső ivóbai, Iván körülnézett és már le akarta tenni a táskáját. A kocsmáros intett. — Nem, nem, csak tovább, ide . . . Beljebb mentek egy szobával, amit már a kocsmáros maga használt. Itt már barátságosabb hangon beszélt Ivánnal. — Tessék itt megszállni . . . Iván idegesen akart szólni — ... nem, most már nem lehet, mert, úgy-e, át akar menni uraságod? Későn tetszett jönni, most már nem lehet, várni kell estig. Nem volt Ivánnak mit tennie, lepakolózclt. A kocsmáros egy ócska köpönyeget kapott magára és leült Iván mellé. — Pestre? — Igen. _ . . . ? — Az egytemre. Mosolygósra húzódott a zsidó kocsmáros arca. — Ott most ütik a zsidókat, oda most nem jó menni. Iván is elnevette magát. — Én nem félek, engem nem ütnek. — Azt látom . . . nekem is van egy öcsém Pesten,
