Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás

golyót látott és mohó szép férfiszájat, erőtlen csukódott össze a szeme pillája.

— No

. . . jaj . . . most már eléig . . , jó, Iván? . .

Iván csontos tenyerébe fogta a lány szöszke fejét.

— Nem

elég, kislány . . . mégögyszer ... a szádat add . . ,

A domb aljáról kocsizörgés jött hozzájuk, Iván eleresztette. Sietve indultak útnak, Klári néha oldali pillantott Ivánra, az pedig meredten feszült előre, a kék levegőbe.

A Rónayék hidjához értek. Fent a borházban vígan voltak a vendégek, lármájuk lehallatszott az országúira. hozzájuk. A terraszon ülték, Iván nem látta jól, hogy kik, csak Kormost ismerte fel;, a szolgabirót, amint az a terrasz korlátján ült és a lábát lógatta le onnét.

Megálltak, Klári szembe fordult Ivánnal, zavartan kereste a szót, szeretett volna mondani valamit, de nem találta.

— Iván

ugye nem haragszik, ha nem hívom be . . . vendégek vannak . . . maga tán nem is ösmeri őket . . . Iván! . . .

Fájdalmas kiáltás volt ez az utolsó szó, mert Iván egyszerre újra érezte azt, amit ott, a vonaton érezett és fejét szomorú lassúsággal fordította el a lányról. Elfordult és elindult vissza, köszönés nélkül.

— Iván

. . . Iván!

Nem állt meg, fáradt, magábairogyott testét súlyos, lassanmozgó lábakon indította él Vissza, a város felé.

VI.

— Miért

sietsz annyira vissza, fiam? . . . hiszen alig voltál még valamit is idehaza . . .

Iván kis kézitáskába szorongatta össze a szükséges holmikat. Abbahagyta a csomagolást.

— Mennem

kell, anyám.

özvegy Bodákné gyanakvó féltéssel nézett a fiára, beszédes, szelíd szeme kutatva követte minden mozdulatát.

— Tán

valaki miatt sietsz? . . . Hiszen aiz előadások csak októberben kezdődnek ... te maqad mondtad.

Iván mentegetőzött.

— Van

néhány elmaradt vizsgám, azokkal szeretnék