Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás

radnak és küzdenek és kitartanak, akkor odaát nyegleficsurok hazaárúlóknak fogják őket kikiáltani és jön majd a változás és ők kipenderülnek az állásukból. Nem látják meg, hogy ebben a nehéz pillanatban nincsen szentebb hivatásuk, mint a helyükhöz körömszakadtáig ragaszkodni és ha arcul ütik őket az új hatalmasok, akkor a másik arcukat kell kitartaniok a sújtó tenyér elé. Nagy és válságos történelmi pillanatokban nincs egyén és nincs egyéni fájdalom és egyéni megszégyenülés, hanem van egy nagy, erős, kollektív csakazértis.

Földrevetett fejjel haladt ki a városból, a szőllőhegyek felé. Túl a vámsorompón a nevét hallotta.

— Iván!

. . .

Megállt. Hátrafordult.

Klára volt. Nevető pirospettyes kartonruhája volt rajta, egészséges jókedvvel nézett a nyárutói napba a lány minden része, a szeme, hullámos hajfürtjei, feszülő fiatal lába. Ivánon a megkönnyülés jóízű áradata ömlött el, két kezével kapta el a Klára kezét.

— Hol

jár erre, kislány?

Klári lihegett a sietéstől.

— Jaj,

úgy siet . . . alig birtam utolérni . . . hova megy? . . .

— Én?

... — csudálkozott Iván — sehova . . . nem tudom . . .

— Nagyszerű

. . . akkor jön velem, megyek a nagynéni szőllejébe . . . tudja, vendégeket hívtak és ezt a csomagot nagy ügyesen otthon hagyták . . . liptói túró . . . persze engem menesztettek haza utána . . . fogja, hozza csak maga, maga jobban bírja . . .

Iván elvette a csomagot Kláritól.

— Merre

járt, hogy azóta nem láttam? . . . annyit járok az uccán és sohase találkoztam magával.

•— Aki engem keres, az megtalál . . .

Tréfás hangon mondta ezt Iván, Klári arcát elöntötte a pirosság.

— Hát

igen ... én nem is kerestem . . . csak úgy jegyeztem meg . . . Mikor megy Pestre?

—< Talán a jövő héten, majd ha készen leszek a dolgommal.

— Mi

dolga lehet magának, hiszen csak pihenni jött haza?

Iván észrevette, hogy többet mondott, mint amenynyit akart.