Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás
lapját a fogasra, kiváncsi is volt, hogy ki lehet bent, gondolkodott is, hogy bemenjen-e, mert még egyszer se volt Ronayéknál, csak úgy, máshonnét ismerte őket. A Kormos hangját hallotta belülről, úgy látszik, ő is betért hazamenőben. — ... Ostobaság, kérem, tessenek csak elképzelni .. . és ráadásul az a dolog avval a tóttal . . . hogy arra bízott az öreg ilyen fontos dolgot . . . hát lehet egy emberben megbízni, akit úgy hívnak, hogy Bodák Iván . . . Ezt az utolsó két szót Kormos odabent csufondáros megnyújtással ejtette ki. Iván egy kicsit megszédült, a fejéhez kapott, amikor a nevét így hallotta. Széies eresztéken zuhogott egyszerre agyába minden véne, már fellendült a keze a kilincsre, hogy feltépje az ajtót és dacosan, keményen elibe álljon annak az embernek ott bent. Lendülő karja az előszoba sötét terébe hullott, keserűséig öntötte el a száját. — Eh . . . ostobaság! A kalapja után nyúlt, és dobbanó lassú, nehéz léptekkel fordult ki az előszobából. V. Komolyan vette Iván a megbízatást és az elkövetkező napokat érre a munkára szánta. Reggeltől estig az uccákon csatangolt, mindenüvé bement, ahol embereket látott, leste a szavakat, az emberek hangulatát, szeretett volna beugrani az agyvelejükbe, hogy mindent láthasson. Átment a szomszédos városokba, ismeretlen uccák tárták magukat előtte meztelenre, megnézte a falut, szóbaállt a bakterrel, meg a bíróval, az asszonyokkal és a papokkal. A kábulat már engedni kezdett, az emberek hideg szemmel kezdték nézni az eseményeket, de senki se hitte hogy az állapot állandó maradhasson. Mindenki valami megváltó csodát várt. Abban az érzésben élt minden, hogy odaát még mindig lélekzik a húszmilliós magyar állam és nem látta senki, hogy a túlsó oldalon egy agyonsújtott ember hever a porban, aki magán se tud segíteni, nemhogy még a gyerekei védelmére siethetne*. A munkásnép a nemeztköziséget, a minden embert
