Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás
karosszékben ült Szemző Viktor, fiatal földbirtokos, egyetlen, aki zsidó volt a társaságban. Iván nem ült az asztalhoz, hanem a kályha mellett, a másik karossizékben telepedett meg. Nehezen szánta; rá magát, hogy eljöjjön, amikor reggel a piactéren Szemző szólt neki, akkor még úgy gondolta, hogy nem fog elmenni. Minek? . . . Szemző felsorolta neki a neveket, akiket ott fog találni. Neki azokkal az emberekkel soha semmi közös dolga nem volt, azok sohase voltak kiváncsiak arra, hogy vájjon mit csinál most Bodák Iván. De amikor Szemző rejtélyesen, töredezett szavakkal mondta el, hogy nagyon fontos dolog miatt hívják, akkor mégis csak úgy gondolta, hogy illő lesz, ha elmegy. Cigarettafüstjén keresztül nézett körül a szomorú magyar fejeken és minél tovább simogatta őket a nézésével, annál jobban telt el a szíve szomorúsággal. Egy bukott nemzet esdő kopottsága viqyorgott feléje a vállak közié húzott, reménykedővé kényszerített arcokról. Ezek a hivatalnok emberek, akik — nincs tán egy éve sem — boldog nyugalommal ülték hullámossá hivatali karosszékük párnáját és szilárd hittel hitték az élet változatlanságát, erre a földindulásra,, amelyben éppen éltek, fuldokolva kapkodtak levegő utáni, életüknek az Állam megingathatatlanságára alapozott, nyugodt ívben lendülő vonala után. Káprázatban éltek, magányos óráikban talán még csíptek is egyet a karjukon, vájjon álmodnak-e csak, vagy ez igazán igaz, ami itt körülöttük, mellettük, fejük felett zuhog . . j A körülöttük sistergő történelem kábulttá kólintotta őket, siketek voltak, mint a párzó faijd. Iván a messziről léirkezők hideg szemével tudta még nézni az ittrekedt lelkeknek ezt a kóválygó iránykeresését. Arra a beszélgetésre gondolt, amely megérkezése másnapján közte és az öreg törvényszéki elnök, László Béla között folyt le. Elhatározta, hogy ha azért hívták, hogy a tanácsát meahallgassák, akkor ő most is csak úgy fog beszjéilni, mint akkor. Amikor már az utolsó ember is belépett a szobába, Bakos csendesen, megfontoltan kezdett beszélni. — Fájdalmasa hogy a sorsunk kikényszerítetté ennek az értekezletnek az összehívását. Most már elérkeztünk odáig, hogy számolnunk kell az adott helyzettel és nem szabad ölhetett kézzel néznünk ai dolgok fejlődését . . .