Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás

III.

Iván idegenül lézengett városa uccáin. Az egymásra zuhanó sűrű történések megriasztották az embereket, mint az űzött nyáj a karámban, úgy húzódtak meg házuk falai mögött. A katonai parancsnokságot kereste, és még annyit se tudott, hogy hol keresse. Megérkezése után jelentkeznie kellett, mert az utazásuk Ujhely után se ment egészen simán. Csapon át kellett szállniok, lementek Klárával a perronra,, meghúzódtak az egyik oszlop mellett és kínos együttvalóságban várták a másik vonatot, amely az otthon nyugalmát hozta nékik. Eszükbe se jutott már Nyáry báró, amikor az hirtelen előttük állott meg. Lelkendezve kiáltott fel.

— Hát

maguk is itt vannak? Hát hogy tudtak mégis a vonatra feljutni?

Iván szikkadt, suttogó kiáltással intette csendre.

— Lassan,

még meghallják! . . .

De úgy látszik, már késő volt, mert alig beszéltek néhány szót, egy altiszt jött hozzájuk és gyanakvó mustrálgatással szólította fel őket, hogy menjenek utána.

A parancsnokságra mentek, az állomás közelébe. Az előszobában katonák lézengtek, érdeklődés nélkül bámultak a három civilruhás emberre. Az altiszt leültette őkét egy lócára azzal, hogy várni kell egy keveset.

Klári szemében a félelem bujkált, Ivánra nézett.

— Nem

öinek meg, hiszen mi sem öltünk embert. — nyugtatta meg Iván.

Nyáry szörnyen bosszankodott.

— Még

csak ez kellett! És még meg se kérdik az embertől, hogy van-e útlevele . . . Szépen vagyunk most! . . .

Az altiszt kijött a szobából, intett neki, hogy menjenek be. Egy öreg ezredes ült az asztalnál, fáradtüroson nézett végig rajtuk.

— Mit

csinálnak itt?

Szigorúan, ridegen csengett a kérdés.

— Haza

akarunk menni — felelt Iván megdöbbent alázattal.

— Haza?

. . . Hm ... és honnét jönnek?

— Budapestről.

Az ezredes elhallgatott, intett a katonának és valami parancsot adott idegen nyelven. Azután megint a há