Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás
a lépcsőhöz értek, mindig lassabban lépett a lábuk. A nehéz bor mámora érlelte bennök szándékká azt, amire eddig félve, titkolva gondoltak. Ahogy lassan haladtak felfelé a lépcsőn, fokonként maradt el mögöttük addigi életük, amberek, anya, iskola és a jövő horizontja, halálos-fáradt testük felfokozott zenéje testük minden pórusán egymásfelé áramlott, kitágult reszkető izmokkal kapaszkodtak egymásba. Szinte öntudatlanul vetették le ruháikat és ernyedten estek az ágyra, mind két agyonvert ember, akit a beteljesedés előtt sújtott a halálos csapás. II. A délre járó nap Klárát keltette fel elsőnek. Ahogy a szemét kinyitotta és a párnán egy kuszáit hajú, fénylő bőrű alvó férfit pillantott meg, ijedten ugrott ki az ágyból. Sietve kapkodta magára a ruhát és amikor felöltözött, könnyű sóhajtással ült le egy karosszékbe. A három ember még mélyen aludt, Nyáry és a grófné a másik ágyban, a báró csontos ujjai, mint a pók ágaztak széjjel az asszony mellén. Ebéd után az állomásra mentek, hogy a vonat indulása után érdeklődjenek. A váróterem ajtajánál cseh katona állt őrt és amikor otthonos nyugalommal akartak belépni, útjukat állta. — Nem lehet! Ez volt az első pillanata életüknek, amikor a nagy háború és a világpolitika konzekvenciája az ő szűkös kispolgári mindennapjukba betolakodott. Iván szemét ködös fájdalom lepte el, szólni akart valamit, nagyon gorombát öklével az arcába szeretett volna sújtani a Fekete erdő tájáról magyar rónára vetődött cseh fiúnak, de fátyolos szeme a katona csillogó bajonettjén akadt meg, az emberi jogok legörökébb forrásán. Csendesen, szótlanul mentek odébb, egy régi fajta hordárt láttak meg azzal álltak szóba, akitől aztán megtudták, hogy a vonatjuk csak este indul. — Rendben von az útlevelük? Iván elbámult. — Milyen útlevél? — Hát útlevél. — Hát Beregszászba útlevél keli? A hordár jóízűen nevetett. — Hát eddig hogy jöttek?
