Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás
megfogta volt a Klári kezét és Klári megint nem húzta el. Nagy buzgalmában észre se vette, hogy nincsen kalap a fején. Klári szólt neki. — No csakugyan, a kupében felejtettem . . . Felszaladt a vonatba, de a kalap nem volt ott. Felforgatta a padokat, bement a többi fűikébe is. a kalap sokára mégis előkerült. Fekete bársonykalap volt, nők is hordtak olyant. Mire visszajött és a szekérhez értek, akkorra már két zsidó pakkolózott fel az ülésre. Egy alázatos öreg és egy hetyke fiatal. Ivánt ez a látvány kihozta a sodrából, de meg szeretett volna valami nagyot, hatásosat cselekedni Klári előtt. A férfiak örök ostobasága hogy mindig nagy tettekkel akarják meghódítani az asszonyt. Rájuk ordított: — Mars le, zsidó! Az öregebb megijedt és már ellenkezés nélkül le is akart szállni, de a fiatalabb megfogta. — Maradjon. Móric bácsi. A szekér gazdája, amíg Iván a kalapját kutatta, már úgy hitte, hogy nem is jön vissza az utasa, azért ültette fel a két zsidót. Iván teste felszálasodott, rekedten ordította megint: — Mars le, zsidó! A fiatal nem mozdult. — Ez az én szekerem. Iván karja hatalmasat lendült, és keze a fiatal zsidó arcán csattant fájdalommá. — Ez a tiéd! Az ütés erős volt, a zsidó, mint a szélütött ember fordult le az ülésről, a lába átkalimpált a bérfán és az egész ember a földre zuhant. Az öreg meg, ezt látva, verejtékes fürgeséggel ugrott le a szekérről. Iván a nők felé fordult, arca fehér volt, a keze reszketett, de nyugalmat erőszakolt magára. — Tessenek . . . A szekér gyorsan, sietve indult el, a zsidó, ahogy felkelt a földről, nem kiáltott, néma maradt, bal kezét égő arcára szorította, a jobbat pedig ökölbe keményítette. Klári szótlanul szorongott Iván mellett, a holdvilágos éjszakába nézett. A kúpos hegvek felett már átderengett a város világosságai, fázósan húzta összébb a kabátot magán. Ivánt bántotta Klári szótlansága, szégyelni kezdte magát önmaga előtt. Most történt elő-
