Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás
— Igaza van, il sera mieux. . . az emberek még nincsenek bent a régi lendületben. Iván felkapta a szót. — És hiszi báró úr, hogy visszalendülnek? A vonat elindult, lassan, rángatózva, a beteg mozdony fájdalmasan szuszogott. A báró az ablakon nézett ki. az augusztusi este hüvösödő lélekzete arcába fújta vissza a cigaretta füstjét. Vissza se fordult, úgy mondta: — Hiszem, persze, hogy hiszem. Az emberek csak úgy érzik jól magukat, ha van kit gyűlölniök. A gyűlölet kell az embereknek és a nagy egyenlőségben a gyűlöletnek meg kellene halnia. Ezért ostobaság a demokrátia, mert nincs meg benne a rangba-születés és az alázat gyűlölettermő ellentéte. Pedig hát ez a haladás gyökere... Hirtelen Iván felé fordult. — Mi barátok volnánk, úgy-e, és maga mégis gyűlöl engem . . . Iván meghökkent. — . . . ne . . . ne, tudom, nem engem, a fajtámat, az osztályt. Azért tanúi, azért töri magát, hogy több legyen és gondolatban leköp engem és azt mondja: ostoba arisztokrata ... No látja, mi vagyunk a haladás élesztője. Mi lenne, ha nem állnánk a polgári elemek előtt, mint a születés felhőkarcolója, amit munkával és megfeszített koponyával, a polgári elemek fegyverével kell megmászni? Klára a csomagjait bontogatta, ennivalót vett elő. szégyenlős nevetéssel nyújtotta Iván felé. — Egyél, Iván. Nem hallotta meg. Ö már akkor messze járt, arra gondolt, hogy holnap vagy holnapután egy kicserélt országba ér el, ahol minden megmásult azóta, hogy eljött onnét. Gödöllőnél a báró thermos-palackot vett élői, töltött az aluminium-kupakba, tea volt, ivott. Klárinak töltött, Klári is ivott, rámosolygott és megköszönte, a báró újra töltött és Iván felé nyujtota. — Köszönöm, nem vagyok szomjas. Nyáry egy pillanatig bosszús volt, azután ő itta meg a kiöntött teát és úgy tett, mintha nem venné észre a visszautasító parasztgőgöt. — Mit csinál majd1 Beregszászban? — Az anyámhoz megyek, nem voltam már otthon nagyon régen. — Ott marad?
