Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-12-01 / 10. szám - Tersánszky J. Jenő: Az átkozott kincs

vágó is eltakarodott a gesztenyésből és az utolsó gesztenye dücskő is ki volt szedve.

Egyetlenegy öreg fának kegyelmeztek meg. Annak se költői, hanem praktikus okból.

Azt az óriás gesztenyefát meghagyták,amelyik azon a régi, kockaköves bástya félén nőtt ki. Mert tartani lehetett tőle, hogy ha kiemelik a gyökérzetét a kövekkel baj lesz és ha benne hagyják a földben a gesztenye csonkját az ott bokrosodik, torhásodik. Maradjon hát! Maradjon hát a régi gesztenyés egyetlen tanújának ez a fa.*

Pont a munka befejezésének napján, az öreg Dudás, a csípős februárvégi szélben, ott álldogált el egy kissé a havon, a fal tetején, a gesztenye mellett.

A szeme rajta feledkezett a gesztenyének azon a hatalmas gyökerén, amelyik képes volt kinyomni a fal sokmázsányi kockaköveit.

Nézi az öreg, vizsgálgatja a termetes gyökeret, egyszerre fölfedezi, hogy: mintha a gyökér tövében olyan odva volna a fának, amelyik valahogy gyanúsan mélynek tetszik befelé, a fa alá, csak a szája szűk, szabályosan körülajakolt lyuk.

Megy oda az öreg Dudás és a szöges végű fütykösével megütögeti az ódú száját. Semmi! Nem kong az, csak kopog.

De az öreget valami kíváncsiság ösztökéli. Benyomja a botját a lyukon és piszkál, szürkéi, keverget benne a bot hegyével.

Egyszerre mi ez? Valami furcsa, idétlen koppanás a bot végében. Ez nem kő, amiben a bot hegye megütődött. Az öreg keze a bot végén és minden érzéke úgy súgja,