Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-11-01 / 8-9. szám - Kelen István: A londoni leány
Amint az már ilyenkor történni szokott, hangulatos lett körülöttem minden, még a város is egyszerre megszépült, talán még zenét is hallottam, az elsuhant est zenéjét. „Látod, fiam", — bölcselkedtem, „így van ez. Az ember szép csendesen leéli az életét, közben összeszedeget néhány élménymorzsát. És iez minden." Jól aludtam azon az éjszakán, csak reggelfelé kezdtem álmodni, hitelezőimről s az utazásról, mi másról? Az enyhe idő még mindig tartott. Bekullogtam munkahelyemre. Első dolgom volt Anikót hívni. Nem találtam sem a szállodában, sem a másik címen. Délfelé újra hívtam, most már beszélhettem vele. Hangja viszszautasító, rideg volt, ami meglepett. — Most nem érek rá. Hívjon fel holnap kilenc előtt a szállodában. — Ezzel letette a kagylót. „Mi történhetett? Biztosan valaki mást talált! Igen, ez lehet az ok. Különben, hiszen mindegy. Nem olyan nagyon szép. Fölösleges felhívni . . ." Azért mégis felhívtam. — Nem akarok magával találkozni, — hallottam megütközéssel — mindazt, ami köztünk volt, tekintse meg nem történtnek . . . Félbeszakítottam: — De Vivien, hiszen nem történt közöttünk semmi. Vagy talán éppen ez a, baj? — Most már mindegy volt. Veszett ügynek véltem a kezdődő kalandot, gondoltam, szemtelenkedhetek is. — Nem értem . . . — Az se baj. Csak csodálkozom az eljárásán. Nálunk, a kontinensen, ilyesmi nem szokás. — Később is erre hivatkoztam mindig és mindig hatottam vele. — Nem tudom, mi oka lehet? Biztosan akadt valaki más. Egy szép fiú. — Nem igaz! — Nem? Hát akkor? — Nem, nekünk nem szabad találkoznunk . . . — Csak még egyszer. Hogy elbúcsúzzunk. Abban semmi sincs. Odajövök a szállodába. Csak mondja, mikor. — Most délelőtt lenne időm. Tizenegyig. — Akkor rögtön jövök . . . — Ne jöjjön! — De hiszen az előbb mondta, hogy jöhetek. — Mondtam? — Igen, mondta. Feltelefonáitassak?
