Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-11-01 / 8-9. szám - Osváth Tibor: Éjjel az ivóban

ÉJJEL AZ IVÓBAN

(Határmenti falusi kocsma ívószobája. Éjjel tizenkét óra. Nagy fehér tányéros lámpa lóg le a gerendás menyezetről és csak kis kört világit be a szobában. Az utcára vezető ajtó nyitva van. Kint nagy sustorgással zuhog az eső.)

Gazdasszony (a kiszolgáló asztal előtt ül egy széken): Mi a fenének mászkál itt szanaszéjjel éccaka idején? Az ember hajnal óta talpon van és még ilyenkor se hagyják lefeküdni.

Detektív: Tőlem lefekhetik, angyalom. Azt a spriccert állítsa ide az asztalra. Nem magát akarom én meginni. Aztán mehet hajcsikálni.

Gazdasszony: Ott van már, ott van már, igya ki, oszt Isten hírével.

Detektív: Adhat még egyet. Gazdasszony: Oh, hogy a . . .

Két pesti úr: (megjelennek a nyitott ajtóban. Egyikük fényes csuromvíz esernyővel birkózik, melyet meg-megrángat kezeiben a szél. Másik cipőjét csapkodja a küszöbhöz.)

Gazdasszony: Hát ezek?

Egyik pesti úr: Jó estét kívánok.

Gazdasszony: Mondhatja az úr nyugodtan, hogy jójcakát. Este már rég vót.

Másik pesti úr: Na. Csakhogy itt vagyunk. Ez aztán kutya egy kis út volt. Valami harapnivalót kaphatunk ugye?

Gazdasszony: Hát ha csak a saját nyelvét a szájában össze nem harapdálja az úr, itt ugyan mást nem tálál.

Egyik pesti úr (rémülten): Nincs semmi ennivalója?

Gazdasszony: Az bizony nincs. Másik pesti úr: Semmi ennivalója?

Egyek pesti úr: Rettenetes. Hisz akkor barátom.. . de az ég áldja meg magát kocsmárosné, valamit csak talál abban a kamarában.

Gazdasszony: Mondtam már, hogy nincs semmim. Amim volt, már megették a rendes emberek nap