Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-11-01 / 8-9. szám - Palotai Boris: Tátrai vihar

Még az a jó, hogy este a nagyokkal lehet vacsorázni. Egy hosszú asztalnál ülnek mindnyájan, a pincérek himbáló kézzel hozzák az ezüsttálcát. Vera nézi a pettyes halakat, párolgó húsokat, a sok arcot az élet mögött, a biccenő fejeket, amelyek a vizeskorsó átnyújtását nyugtázzák és egyszerre rászalad szeme a pirossapkásra.

Éppen szemben ül vele. Öt nézi. Vera rámosolyog. A nő tovább néz, a villa ide-odacsuszkál a tányérján, már nincs is mit felszúrnia. A kés élesen végigkarcolja ai tányér szélét. Felnyikorog.

Anya szisszen egyet. Apa összehúzott szemmel néz rá. Vera még mindig mosolyog. Most az evőeszközök csörömpölésének, a rágásnak, a lépéseknek, beszédfoszlányoknak zavaros egyvelege hallatszik.

A pirossapkás megszólal. — Au, au, de ügyetlen vagyok — és nevet egyet.

Vera vele nevet, nem is tudja min, de olyan jó végre valamit csinálni, egészen elfáradt az ülésben Nevet, nevet túlzottan, hangosan, mindenki figyelmes lesz rá.

— Vera

nem hallod? A szobában fogsz enni!

A pirossapkás védi. Miért ne nevessen, úgyis olyan savanyú itt minden! — és átnyúl az asztalon megcirogatni a haját és nézi.

Vera tele van hálával, rápislant. De a lány szeme megint lecsúszott róla. Hová néz? Ide oldalra. Apára.

Vera felhúzza a vállát. Nem baj, azért mégis ő hozzá szólt.

A vacsorának vége. Néhányan felkelnek, visszateszik a papírtokba az evőeszközüket, szobájukba mennek.

— Fiam,

— mondja, anya — felviszem Verát, aztán visszajövök. Még itt ülünk egy kicsikét.

Apa megsimogatja anya kezefejét. — Szó sincs róla. Neked nem szabad fennmaradnod. Legalábbis az orvosok azt mondják. Mindnyájan szépen lefekszünk.