Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1933-04-01 / 4. szám - Karinthy Frigyes: Két látomás

Karinthy Frigyes: Két látomás

És mégis... Valami, valami mintha hiányozna... Mi lehet az? Hm ... furcsa.

Görög derű ... boldogság... Agrikola ligetei... de hát akkor ? Miért nem mosolyog soha ?

Miért nem láttam még harminckét fogát, egyszerre, harsogó nevetésben ?Ha

boldog — miért nem vidám?

Halk, komoly szava térit magához most is.

— Erre

parancsolj kérlek, érdekelni fog. Tágas terembe lépünk — s aztán... Mintha panoptikumba kerültem volna. Üvegketrecekben fantasztikus alakok. Csecsemő testen ónszinü óriási fej. Borzalmasan felmeredő kopasz homlok. Hosszú, száj felé görbült formátlan alakon töpörödött, almanagyságu arc. Hülye tekintet, nyiladozó száj, állati kifejezés.

Ezek mind született, gyógyíthatatlan idióták és trogloditák, makro- és mikrokephalos, agyvizkór, hat ujj, fejlődési rendellenességek egész kis múzeuma.

Kábultan állok.

Éles, kurjongató sikoltás mögöttem. Félreugrom, megfordulok. Az egyik ágyon tízéves gyermektesttel, a lábak helyén meggémberedett, mozdíthatatlan hustömegekkel, fejlett férfifejjel, egyik szörnyszülött felemelkedik, két kezével megragadja a rácsot.—

Do

... dó ... do ... dó ..., dadogja a tanár felé, aki közelhajol, úgy súgja a fülembe : figyelj, megismert.

A szörnyszülött hevesen bólint, aztán kitátja a száját.

Igen — a szája széthúzódik, szeme hunyorog. Fogai felvillannak, hátracsapja a nyakát, pillanatra igy marad — aztán — aztán szétcsapja karját is és a tátott torokból...

... és a tátott torokból kacagás harsan fel... harsogó hahota... bugyborékol, erősödik, kitágul, szárnyrakap, csapkodva terül szét, áttöri a tetőt, szétveri a felhőket... a tág, kék menyezet megremeg bele és kacagni kezd... és reng a kacagástól a kórház és a 'falak... Riadtan hunyom be a szemem, de a fülem nem csukhatom be... és szemhéjam mögött tág, ősi mezők tárulnak a végtelenbe... hellászi napfényben, aranyban úszó fák között, a rét közepén ott áll melléreszoritva valami bűvös szerszámot, a kacagó szakállas Öreg... Bozontos ősz szakállát tépi a szél, arcát magasraemeli, belemártja a szikrázó, izzó napkorong kellős közepébe és úgy tartja percekig... Fürdik a kibírhatatlan ragyogásban és nem kapja el ájultan... Nem kell elkapnia, nem kell elrejtőznie, gyulladtan, pernyévé zsugorodva, mint a lángcsóvába hullott falevél, s mint minden állati lény, e ragyogás erejéhez túlgyenge szemével... Emelheti arcát bátran a Nap feléj fürödhct isteni hevében, mert e