Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-04-01 / 4. szám - Zerdahelyi József: A násfa
Zerdahelyi József: A násfa A két borotvált képű ember képe szélesedett a gyűrött bankjegycsomótól és nagy jókedvűen köszöntek el. Alexander Willinger magára maradt az ékszerrel. Vatta közé pakolta, azután betette <gy neki való skatulyába és a nadrágzsebébe csúsztatta. Nagy nyugalommal ment a dolog. Beleidegződött a munka tempója régen és most is úgy csinálta. Pedig belül szinte reszketett a láz, ami vagy egy félórája meglepte. Kiveresedett tőle a homloka és az öreg pult meg a kormosra vénült boltozat riadtan húzódott meg a sötétedő szorosságban. Egy darabig még fel és alá járt a három lépésnyi helyen, aztán nagy futtában bezárta a boltot és a szél alá bújva sebesen neki indult a hegynek. Keskenybe szűkült az utca, ahol megállott. A kőcimeres kapu alatt kifújta magából a sietést, úgy fogott hozzá a félkörbe épített kőlépcsőnek. A régi nagyúri palota olyan volt mint régen. Freskók tekintettek alá a falakról, mennyezetről, csak az ajtókon függött valami felírás, a honfoglalás felírásai. Az öreg nem értette, de nem is forgott ő a hivatalokban, ha csak nem vitték, mint még az elején, mikor valami főbenjáró bűnt akartak a tiszta lelkére akasztani. Azóta se szeret a táblás ajtók mögé járni. És mert estére járt, azok is hang nélkül maradlak el mögötte. Hogy maga alá gyűrte a házat és elfogyott a lépcső, bekopogott.— A gróf úrhoz jöttem, valami bizalmas ügyben — mondta a nagy, fakó színű embernek.— Foglaljon helyet kedves Willinger ur, hogy van ? — Köszönöm Méltóságos uram, ahogy az ember lehet. — Az igaz — mondta a gróf — mi jó hir hozta ide a harmadik emeletre ? tudja rekvirálták a lakást, a házat, én ebben a két kis szobában húzódtam meg. — Borzasztó ez kérem.— Mig én élek, már csak valahogy elmegy az idő fölöttem így is. 1 — Igen... bocsánatot kérek, tetszik emlékezni arra a násfára, amit a boldogult Méltóságos asszony az udvari bálon viselt. A lapok is írtak róla. Egy nagy smaragd és két brilliáns... — Emlékszem, értékes darab volt... — Már nincsen ?■ — Még tavaly eladtuk, kellett a pénz, a fiam rosszul nősült, elvált... meg élni is kell... mig én élek... — Kár, milyen kár... Aztán ki vette meg ? — É|n nem tudom... a fiam árulta, azt hiszem valami uj ember, jövevény.— Ejnye... ejnye... az öreg Willinger csak többet adott volna érte... aki megvette, biztosan nem tudja, mit vett.
