Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-04-01 / 4. szám - Pongrácz Kálmán: Középeurópa szellemi együttműködése
Középeurópa szellemi együttműködése Középeurópa mai válságának egyik főoka az, hogy az itt élő népek szellemi közeledése érdekében eddig semmi megmozdulás vagy kezdeményező lépés nem történt, hogy az itt élő népek egymás közötti teljes szellemi elzárkózása folytán rejtve maradtak mindazok a sajátságok, melyek a közeledés eszközeiül szolgálhattak volna. A mulasztás egyformán terheli a középeurópai nemzeteket, de különös súllyal nehezedik ránk magyarokra, kik e területen legrégebben rendelkezünk politikai és kulturális hatalommal s ezer éven át hol kisebb, hol nagyobb sikerrel adminisztráltuk ezt a hatáskörünkbe utalt földrészt. Politikai és kulturális felsőbbségünk tudatában irreális rövidlátással fűztük magunkat Nyugathoz s elmetszettük azokat az életadó gyökérszálakat, melyek minket a középeurópai talajhoz fűztek. Úgy voltunk Kelettel, mint Natanael — kit Makkai Sándor az előítélet örök példájának nevez — Názárettel. Mikor a megtért Fülöp fiatal hite egész lángolásával elmondja neki a nagy örömhírt, hogy: «Megtaláltuk a Názáreti Jézust, Józsefnek fiát,—» Natanael hidegen, szkeptikusan csak ennyit felel: «Názáretből támadhabe valami jó ?» — »örökre jellemző megnyilatkozása az előítéleteknek» — írja Makkai. «Natanael a kegyes tudós és hü zsidó, a rabbik és farizeusok elvtársa bölcsen tudja és teljesen meg van győződve arról, hogy »aki felől irt Mózes a törvényben és a próféták»: az Izráel reménysége, szabaditója, a Messiás csak Jeruzsálemből jöhet, mert minden igazság csak Jeruzsálemből származhatik. Az ami máshonnan jön, a törvénytudatlan nép köréből, a bűnös, sötét «vidék»-ről: előre rossz, átkozott, kárhozatos... Mi lett volna Natanaelből, — kérdezi tovább Makkai — ha megmarad az előítélet börtönében? Sohase látta volna meg a felszabadító, nagyszerű, isteni igazság életét. Benne maradt volna a legborzasztóbb helyzetben: saját maga kötötte volna be a szemét az előítélet kendőjével s ezzel az igazságot, az életet zárta volna el magától örökre. Mi tudjuk már, ki és mit jelentett a világra nézve az, akit Natanael egy kézlegyintéssel akart elintézni. Mi teljes mértékben látjuk ennek az előítéletnek botorságát, és mégis azt mondom: egész világunk, egész életünk ebben a vakságban tántorog.» A középeurópai kérdés sem kivétel ez alól. Ötven évvel ezelőtt megalkottuk e problémáról véleményünket s azóta nem akarunk rajta változtatni. Feltétlen Nyugat-csodálatunk, s egykori nagyhatalmi helyzetünk emléke miatt mai nap is szívesebben vagyunk nyugaton az utolsók, mint Keleten az elsők. Pedig az elmúlt félszázad alatt Európa életében jelentős átalakulás ment végbe s a tegnapi igazságok mai nap már. élői téletekké váltak. «Az előítélet (pedig) az emberben lévő vis inertiae, a sárba, porba visszahúzó ősállat ordítása: nem akarok tovább menni, más lenni, küzdeni, élni, aludni akarok, rothadni aka-
