Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1933-12-01 / 10. szám - Bibó Lajos: Pali bácsi fifikája

Bibó Lajos: Regény

— A mostohatestvérkéj éhe.

Feri megállitotta:

— Egy tapodtat sem megyek tovább, ha nem hiszi el, hogy komolyan beszélek. Nem vagyok kis diák, hogy máról hónapra beleszeressek valakibe. Nem erről van szó, hanem arról, hogy nem akarok igazságtalan lenni ezzel a leánnyal szemben. Tudni akarom, kicsoda, micsoda és ezt egyedül maga mondhatja meg nekem.

— Én?

— Igen.

— Nem gondolja, furcsa egy kicsit, hogy éppen engem szemelt ki erre a szerepre?

— Kitől kérjek felvilágositást, ha nem magától?

Erzsiké kelletlenül felelt:

— Akkor rossz helyen kopogtatott, mert én nem mondhatok róla semmi rosszat.

— Szereti maga Juliskát?

Erzsiké lehajolt, letépett az ut széléről egy kökörcsint és azzal kezdte legyezgetni az arcát:

— Egyszerű kis teremtés. Hogy szeretem-e? Ahogy vesszük. Mi nők nem vagyunk ebben a tekintetben olyan megbizhatóak, mint maguk férfiak. Falun, ahol kevés a fiatalember, nem igen szokták a lányok egymást szeretni. Egymásra vagyunk utalva.

— Udvarol neki valaki?

— Bendegúz.

— A BöcQgő-gyerek.

— Az.

— És Juliska?

— Belső dolgairól nekem nem beszél.

Megkerülték a bodzást. Erzsiké megállott.

— Visszaforduljunk?

Az erdő felé mutatott:

— Menjünk arra, aztán majd a temető felé hazakerülünk.

Megindultak. Erzsiké ringó léptekkel haladt. Oldalra hajtotta a fejét. Magányos pipacsot pillantott meg. Beszaladt érte a fűbe és letépte.

— Nézze. Két nappal ezelőtt talán ez a pipacs volt a rét legkedvesebb, legpompásabb virága. Két napig illatozott. Két. nap egy virág életében legalább két esztendő. Két éjszakán át várakozott, két napon át szivta magába az éltető napfényt, aztán lehajtotta fejét. Kedvesem, két nap, magányosan, egyedül, társtalanul és reménytelenül a forró mezőn, — ez a végtelennél is nagyobb idő.