Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1933-11-01 / 9. szám - N. Jaczkó Olga: Diadalszekér

Elbeszélés

dolog, én pedig egyelőre, itt a helyszínen, nem rendelkezem a kellő összeggel, — két óra alatt a fővárosban vagyunk, a fővárosban, holnap túlesünk a felmentéseken, az esküvőn és holnapután újra itt lehet már, mint az én törvényes drága kis feleségem, ha ugyan kedve lesz még az igazi élet megismerése után ebbe a magához méltatlan környezetbe visszatérni.

— Soha ! — gondolta Mária és szelíden omlott a férfi mellére. Lénárd csókjain keresztül annyi édesség ragadt a szájára abból az uj életből és úgy érezte, nem tudná itt megtalálni a helyét többé.

Legszükségesebbeket bedobálták a két nagy bőröndbe, memelyekből Kozár előzőleg nagy halom követ dütött ki az udvarra.—

De hát az eddigi munkásságod eredménye, kedvesem — emelt szót Mária a kövek érdekében.

— Azoknak ezután nincs rám nézve semmi értékük, drágám, — nagylelküsködö't az archeológus.

Mária kezében szorongatta a kis kazettát megtakarított pénzével és irományaival és lázasan remegve dőlt a ruganyos, puha fészekbe, amilyenben még soha sem ült, Lénárd melléje, Kozar begyújtott és — az autó mintha tüzes szárnyak röpítették volna, végigszáguldott a kis, falusi utcákon. A meszelt viskók fala elsápadt az irigységtől a rájuk özönlő fényben, zsuptetejük megrezdült, mint alvó asszonyok szétzilált haja.

Mária észre sem vette a számára szokatlan, széditő sebességben, hogy nem a város útján siklanak, hanem a szakadékban kapaszkodnak. Lénárd a derekát karolva ült mellette, a fogaskerekek zúgása muzsika volt neki. A feketevágási kanyarban megálltak.—

Hol vagyunk? — lepődött meg az eléjük állt sziklák láttára Mária.—

Gondoltam, hogy talán mégsem szeretne búcsú nélkül távozni a társnőjétől, — mosolygott Lénárd, — no nem, nem térünk be, látni fogja majd reggel a pneumatik nyomait és megérti, hogy a boldogságba röppenő Mária küldi ebben az üdvözletét. De mivel itt az út nagy óvatosságot igényel, én vezetem a kocsit, előre ülök, ezt pedig adjuk Gézának, hogy maga kényelmesebben ülhessen.

Elvette a lánytól a kazettát.

— Az első fehér kő? — kérdezte súgva Kozártól.

— Az. Pontosan a legközelebbi kilométerkőnél.

— Hát akkor,-----------Indítottak, kapcsoltak.

Felfehérlett egy kis tömpe kő fehérre mázolt arca. Lénárd kiugrott, Kozár a nyomában. A kocsi veszetten száguldott az egyetlen utassal. Neki a kanyar korhadt fakorlátjának. Áttörte