Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-11-01 / 9. szám - N. Jaczkó Olga: Diadalszekér
Elbeszélés Egy őszi estén, — Ella megint oda járt leendő anyósánál, — mikor nyitvahagyta a pitvarajtót s legújabb szokása szerint belesütött az életrevágyó szeme a sötétségbe, mely felbecs ül lietetlenné teszi a távolságot, közel hazudja a messzi dolgokat. Az éjszaka válaszolt neki. Fénycsóva támadt az úton, mintha a szemei gyújtották volna fel. Gépkocsi reflektorai sugároztak a falu felé, a szélső házak boglyas zsuptetejét már bevilágították. Máriának az egész lelke fellángolt, érezte, amit Ella érzett azelőtt ilyen esetekben, de ő nem tudta olyan művésziesen kifejezni. Ö csak annyit sóhajtott: — Autó!S kis vállkendője alatt dideregve kiállt a kapuoszlophoz, hogy állhatatosan bevárja, amig a tünemény áthalad a láthatáron és beszivhassa a benzinszagot, amit Mária mostanában életillatnak nevezett.De az iskola közelébe érve, az autó olyan muzsikára gyújtott, amilyet Mária az elsurranó gépkocsikból soha sem hallott. Kapcsolt a kis domb előtt, melyen az iskolaépület állott, felihajtott és ott vetette meg gum mi talpait a kapu előtt feldagasztott sárban. Mária szinte magánkívül volt az izgalomtól. A kocsi ajtaja kicsapódott és egy férfihang hallatszott. — Szóval én bemegyek és megbeszélem. Mária behúzódott a pitvarba, ahová néhány pillanat múlva követte a kocsiból kiszállott férni. Némi értelmiség mutatta magát áz emberen, s azért a szoba ajtaját is kinyitotta előtte. — Tessék!A jövevény fesztelenül lépett be. — Kezét csókolom. Na, vájjon meg tetszik-e ismerni? — Bizony, nem tudom, kihez van szerencsém! — Haliaha! Hát Kozár Géza vagyok, a kisasszonynak egykori tanítványa, akiről az a hir van a faluban, hogy elcsavargott és elzüllött. Mert ilyen a falu, aki nem ragad benne és nem hentereg a sárban, arról nem tud mást, csak rosszat mondani. Irigységből, persze. De nem is akarok a többiekkel semmit, egyedül a kisasszonyhoz hozott el a hála. Mert ha nem veri belém annak idején a számtant és a fizikát, vájjon lett volna-e belőlem az, ami ma vagyok? Fenét, itt maradhattam volna bojtárnak! Közben nem mulasztotta el lecuppantani a Mária kezére hálás kézcsókjait. S ezzel sikeresen lefokozta azt az idegenkedést, amit nem éppen választékos beszédmódja keltett a leányban. Mária örült. íme, a cáfolata mindannak, amivel Ella egykor megvádolta szegényes, hiábavaló működésűket* íme az
