Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1933-11-01 / 9. szám - Zerdahelyi József: Csalfa

Zeráahelyi József: Csalfa — Mire az neked ?Szentkereszty felemelte a hangját. — Ha soha be nem fogom, ha soha rá nem ülök, ha belepusz­tul is mindenem, akkor is az enyém marad. Olyan ez a ló, ba­rátom, mint a szent asszony, akihez csak imádkozni tudunk, térden állva és eszünkbe se jut semmiféle testi gerjedelem, Ló­ba ritkaság az ilyen, igaz, hogy asszonyban még ritkább... De én most találtam egy ilyen csodát, megvettem, az enyém. Hogy adnám? Sehogy* ! Ha ki vénül és meghal, az ágyam felett fog lógni a bőre. Ezt! te nem érted, sógor... Dina sógor nem szólt többet. Muszáj volt elhinni minden szavát, úgy mondta, olyan áhitaios ábrázattal. Azt nem lehet mester­ségesen csinálni. Mikor aztán még egy-két litert leeresztett bu­jában a torkán, homályosan ott motoszkált fejében a gondolat : —Megbolondult a sógor, tisztára megcsábult... Ettől aztán úgy megijedt, hogy befogatott és elszaladt haza.— Vissza nem nézett volna akármiért. Ahogy a szikrát hányta a töltés a keményen taposó zabos mo­­kájivok patája alatt, megenyhitette a forróságot a szél Dini­nek tisztult a feje. S hogy mindig távolabb értek, úgy látszott, mintha a sógor hangjából, szeméből ránehezedő hipnotikus erő meggyengült volna. És, ahogy mindég közeledtek az asszonyhoz, mind erősebben kapott lábra benne a gyanú. Hazudik a sógor. Meg akar csalni ! —— Ravasz kutya ! .— ’Kiáltott fel és a csibukszárral hátba vág­ta a most előtte a bakon ülő kocsist. Az asszony el volt készülve a hírre. Megérezte az ura gyötrő­dését, hiszen annyi asszonyiság volt benne. — Este a kezébe, puha, fehér, ápolt, asszony-kezébe fogta az ura boglyos fejét és, mintha valami gyerekhez szólt volna, úgy mondta: — Ne gyötörje magát, édes uram. Majd megtörik az a komisz. Én ismerem. Nincs benne semmi állhatatosság. — No! Meg hát van nekünk lovunk, meg lesz is, különb a Csalfánál ! Dininek régen esett olyan jól ez az anyáskodás. Beleszivárgott az asszony melegsége a szivébe. A hangja, az a csodálatos muzsikáju hangja végigbizsergett benne. Mintha Egyszerre fel­szabadult volna a fojtogató indulatok börlönébőí. De aztán, ahogy behunyta a szemet, mégis csak kisóhajtott belőle: — Ilyen ló nincs több a föld hátán, meg nem is lesz !... V. Mihály egy reggel csendesen odaállt a gazdája elé: — Baj van, — szorongott benne. — Talán bizony összedőlt a gömöri torony ?

Next

/
Thumbnails
Contents