Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1933-10-01 / 8. szám - Darkó István: Utrakelt hajlék

Darkó István: Utrakelt hajlék

— Sok pénzem van. — mondotta és számolni kezdte a pénzét. Marokszám kotorta elő a zsebeiből, néhányszor el is ejtette a bankókat. Lehajolva kaparta össze a földről, amenynyit tudott. Csak háromezerkétszáz koronát tudott összeszámolni, de azért megnyugodva ment be a kocsmába.

— Zárunk kérem. — mondta Békás kocsmáros. — Zubor őrmester tizenegyig várta Karvaly urat. Azt az üzenetet hagyta hátra, hogy legkésőbb holnap délelőtt tessék elmenni hozzá. Nagyon kell neki a pénz...

Bálint megörült a híradásnak. Felhajtott egy pohárka keserű pálinkát é s újra kiment az éjszakába. A létezés és amendegélés önmagáért való, csendes öröme eluralkodott rajta. Ment és mendegélf, boldogan dünnyögött magában. Minden kitűzött cél és megvágyott törekvés nélkül csak a boldogsággal sűrített percek mézét élvezte.

Befordult egy egészen sötét utcába. Végigbandukolt ezen is és a Tugárpatak hidján megállott Ráhajolt a vaskorlátra, szemlélődve nézte a csillogó fodrokkal tovalopakodó szallagot.

A hold képét és a saját ábrázatát látta meg egymásmelleit benne. Megpróbálta, hogy a fejével elfedje a holdat. Ide-oda hajladozott, de végre is sikerült és boldogan nevetett neki,. Egyszerre ijedten látta, hogy a vízben ugráló halak nekimennek egyiknek, támadó cikázással üldözik ide és oda, lebuknak, felugranak a víztükör fölé, a pikkelyük megcsillan a holdfény be nz

Bálint követ ragadott és közéjük vágta. Nyomban rá meg volt győződve, hogy megvédte a megtámadottat. Tényleg, a halak szétrohantak, egyikük azonban ott maradt és rábámult’ Bálintra. A szemei iicdvesen meredtek rá, a fejével gúnyosan bólintgatott, mintha köszönné a pártfogást.

Bálint kenyérmorzsa után kutatott a zsebében. Beleforditotta egyik zsebének egész piszkát a patakba. Leste, hogy mi lesz. A hal csak tovább is vigyorogva nézte őt. A két szeme zöldespirosat villant és nyöszörgő, kínlódó hangot hallatott. Úgy tett, mintha nyávogna.

— Na már ezt megnézem. — mondotta Bálint és lement a partra, a hid alá. Egy kiálló fatuskón egy macska gubbasziiOft a patak közepén. Bálint rnosf már világosan látta, hogy macska. Szólította s az állat röviden, betegen nyikkant.

— Szegény cicus. Gyere, hazaviszlek ! — sajnálkozott a cicán. Belelábolt a vízbe. Belehüppedt térdig, de bátran ment efőre. Odakinlódta magát a fatönkhöz, ölbe vette a macskát. Megint visszalábolt és boldogan mászott a partra.

A kabátja alá dugta az állatot. Az reszketve, hangtalanul bujt hozzá és Bálint is meleg jóságot érzett magában!' Jó*-