Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-03-01 / 3. szám - Nyiresi-Tichy Kálmán: Magyar zátonyon
Tichy Kálmán: Magyar zátonyon becsülte. Őszintén, mélyen gyászolta az egész város. Hivatalfőnöke dr. Markó Sándor külön gyászlapon búcsúztatta nagynevű munkatársát, mondván: „alapos tudományos képzettség, feddhetetlen jellem, csendes kitartó lelkiismeretes munkásság voltak e korán elköltözött jeles férfiú tulajdonai“. „Polgártársai önzetlen jóbarátot, szerény, müveit embert sirattak benne, kinek megnyerő modora, humánus természete minden ismerőse előtt kivívta számára a tiszteletet és szeretetet.“ Január 14-én halt meg, 16-án temették a Markó-házból. A gyászbeszédet Czékus püspök mondotta felette. Életével, müveivel eddig csak Kovács Sándor theol.akad. tanár foglalkozott érdemlegesen, ő rendezte sajtó alá a Gömöri esperesség történetét is, e kötet előszavában összefoglaló életrajzot ad s a müvek regiszterét közli. A regiszter adatai a Rozsnyó Városi Muzeum levéltárában őrzött anyaggal nem egyeznek teljesen, igy pl. a Dobsina történetének kézirata, mely Kovács tudomása, dr. Szlávik Mátyás híradása szerint nálunk volna, eddig semmi kutatásra nem került szemeim elé. A „Magyar kisvárosi élet“-et Művelődési Egyesületünk szeretné másodszor sajtó alá rendezni a helyi szerző iránti kegyeletes szeretettel. De a nehézségek nem kisebbek, mint félszázad előtt. Szülőházának megjelölését Kovács Sándor még 1917-ben javasolta. A ház azonban máig is jeltelen. Rozsnyói sírja a temető bejáratához közel, a fal mellett van s a falba van illesztve az emlékét őriző egyszerű fehér márványlap, fekete betűs nevével, a születés és halál dátumaival. A márványlapot szorosan körülfutja, tapadó ágaival szinte öleli a dús borostyán, a sir fejénél vadrózsabokorrá fajult a nemes rózsatő, a sirhalom egyszerű, alacsony kőpereme között néha még fel-feltéved egyegy szál hófehér gyöngyvirág, a régi ültetésből, meg egészen vadóc árvácskák is. A gyöngyvirág illatos, apró fehér csengői ott libegnek az árva sir fölött, s illatuk úgy terül el a síron, mintha a hűséges hitvesi kéz még most is, maga elporladta után is gyöngéd szeretettel simogatna végig a drága rögökön és a visszabolygó lélek a márványba vésett név felé sóhajtaná örök szerelmét... Mikulik halálálának negyvenedik évforduló-napján kis örökzöld csokrot tűztem a keményre fagyott jégtakaróba. Késsel kellett lyukat vágnom a jégbe, hogy a kis csokor megálljon benne. És valami elfacsarta a szivem: valóban, akárcsak az északi sarkon volna ez a sir, a jégpusztaságban, ezer és ezer mértföldre minden élő lénytől, — akkor sem lehetne elhagyatottabb, akkor sem lehetne messzebb a magyar köztudattól, a hálás emlékezéstől. Múlt ősszel, halottak napjára valaki szépen letisztogatta a sírról a gyomot! Nem ismert, de együttérző szívtől vezérelt kéz:
