Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-09-01 / 7. szám - Irodalmi szemlék - Féja Géza: Tamás Mihály fejlődése
Irodalmi szemlék tiszta realizmus ez, az önmagáért beszélő, valló élet. A valló, de ritka pillanat, melyben a folyton szétfutó valóság megáll, koncentrálódik és egyetemessé lesz. S érdekes, hogy Tamás Mihály is küzdött és forrongott, de sohasem a fényképész kis-realizraussah Már eleve túl volt rajta, ezért bíztunk benne eleitől fogva. Forrongásai és harcai a saját lírájával voltak. Igen érdekes második kis könyve, a „Tavaszi vallomás“ ebből a szempontból is. Az egész novella-füzér: emléktömegének az objektiválása, a fiatal férfi visszahajol benne egészen gyermekkoráig. S a legrégibb, a gyermeki napokban tündöklő emlékanyagot sikerül is objektiválnia néhány feledhetetlen képben, ilyen a beregi „úri muri“, vagy pedig a mélyében pihenő kis gyermeki halott. De mennél előbbre lép az emlékek időrendjében, annál jobban szétmossa, szétzilálja lírájának a nedve. A fiatal lírát „Szőke“ cimü novellájában zengte ki a legtisztábban. Figyelemreméltó írás ez a nekizsendülő gyermeki szerelemről, hiszen akik eddig „realista“ szemmel nézték ezt a csodálatos életkorszakot, rendszerint csak a fiatal szem vérbeborulását látták meg benne és éppen a realitás hullott ki a kezeik közül. Tehát tömérdek friss, suta, vadízű villanás, két test-lélek apró súrlódásai, jelei, az élet nedveinek hol kitörő, hol mélybe búvó forradalma, az ösztönök ereket feszitő beszéde, lüktetése a mélyben, egyszóval mindaz, amit Tamás Mihály meglátott és kifejezett. Azonban ezt a lírai színezetű stációt egy-kettőre maga mögött hagyta. Ekkor bizonyosodtam meg nagy fejlődésképességéről. Kis regényeiben már az érett művész jelentkezik. Az olvasót valószínűleg a „Mirákulum“ fogja legjobban megkapni, mely egy ifjú katholikus pap históriája. Egy egész falu él körülötte, anélkül, hogy az irő részletesebb milieurajzot adna. De Tamás Mihály légkört tud teremteni, olyat, amely természetes sűrűségével és összetételével a benne élő humánumot érezteti. így azután egy-egy mondat s nehány vonás: embereket vetít elénk, emberi sorsokat villant fel. A szintetikus realizmus szellemét érezzük egyre jobban soraiban. Két kiemelkedő pontja van ennek a kisregénynek. Az első, mikor a pap meggyógyít egy haldokló fiút, ki tüdőgyulladásban, lázálmában gyermekversikét dalolva áll a halál ajtaja előtt s körülötte sopánkodik a család ostoba tehetetlensége. A papot „csodának“ hívják oda, imádkozni s ő imádkozik is, de egészen más módon, borogatni kezdi a fiút, enyhíti lázát és csodálatosan megnől közben: egészen emberré lesz, a legtisztább emberi méreteket tölti be. A magyar szellem életében nem túlságosan sok a krisztusi pillanat, de Tamás Mihály jelenete egészen az. A teljes ember megnövekedése és felemelkedése történik benne, az Ige valóban testté lesz... A másik: egy leány fürdése két kecskével az erdei patak vizében. Csak így, minden idegen ötlet nélkül, az emberi test hozzásimulva a mindenséghez, mint szépség és jóság...
