Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-09-01 / 7. szám - Simon Menyhért: Kisebbségi magyar költő éneke 1933-ban
KiSEBBSÉGi MAGYAR KÖLTŐ ÉNEKE 1933-BAN Úgy építettem uj világunkat — tökéletest, embermegváltót — mint mérnökök a sokivii hidat s felhőkarcoló égostromló tömbjét Raktam az alap örök vasbetonját, kiszámítottam terhet, teherbírást és már láttam is készen a nagy csodát: az észszerű társadalmi rendet, mely testvéri munkánk alapján mindnyájunkévá tesz mindent, mit a Föld titok-létünknek szépet és jót nyújthat Ha azt mondták: utópia, álom, mit művelek, mit hirdetek, mosolyogtam fölényes-önbizón az ifjúság szent, gőgös hitével, mit kétkedők gúnya csak szilárdít S most itt égek robotok robotján merész lényem kalodába zárva megaláznak rut kicsinyességek tán bosszúból, hogy kidobtam őket — társadalmunk sötét ballasztjait — megtervezett jövő-palotánkból Mikért küzdők: kisebbek a célok, kisebbek és mégis emésztőbbek s még ezek is jaj, messze intenek! Vaj’ birok-e még soká küzdeni? Nem hull-e ki kezemből is a toll? Nem némit-e el rideg hatalom vagy talán a válság halál-ökle? Magyar vagyok. Kisebbségi magyar s azok közt is csak magam, egyedül, nincs barátom, ki mellém állana s önkéntes és rám taszított terhek tarisznyáját megigazitgatná roskadozó, meggörnyedt hátamon. SIMON MENYHÉRT
