Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1933-09-01 / 7. szám - P. Gulácsy Irén: Indul a gálya!

P. Gulácsy Irén: Indul a gálya'.

v. * • ‘' - /'■ ' • ■».

— Hátha a halál még várat magára? — gondolta. — Hátha még napokig kell’ itt heverni? Azzal ugyan senkise törődik, hogy nekik inniuk adjon! Isten se, akinek alkalmasint szintén csak ép, egészséges, úri és vitézi állapotában tetszett. Máskép nem fordította el tőle igy az arcát! Aludt mozdulatlanul órákon keresztül.

Lázong az ember sokszor! Ami csapás éri: megmorogja. Nyomban kész megoktatni a Teremtőt!, hogy mit hogyan kellett volna jól és méltányosan rendelni? Panaszolja a rámért szenvedést. Pedig sokszor épp a tetézett kint választja Isten megmentsünk eszközéül!

Ilyenfajta gondolatokat forgatolL agyában János, miközben a leguminás pince előtt heverészett és mohó nyeletekkel szürcsölgette az ő citromait.

Azóta, mióta igy komótizált, állapota egyre javult. A véraláfutások kezdtek elszintelenedni bőre alatt. Foghúsainak vérzékenysége is alábbhagyott, sőt egész meg is szűnt. Tagjai fölfrissültek, visszanyerték mozgékonyságukat. Ugyanígy szellemének erői.

Nem tudhatta be csak az elköltött savanyú gyümölcs javára, melyet a Gondviselő épp kínzói kezén keresztül s épp akkor küldött csodálatos és jóságos megmentésére, mikor ő legjavában kételkedett s ellene zúdult...!

Mély bánkódással büntette magát kishitű gyarlóságáért s minden kínálkozó lehetőséget fölhasznált, hogy az égi segítséget saját részéről is előmozdítsa.

Ha porkolábokat látott közeledni: óvatosan visszahanyatlott. Pihenni, erősödni akart, ameddig csak lehetett. Mig egyik őrnek végül mégis szemetszúrt megemberesedett arcácával Erre fölcibálták és visszakergették evezőjéhez.

De már háborgás nélkül indult. Megértette, hogy a Gondviselés számára nincs lehetetlenség. Ha akarja, a gályapadhoz láncoltán is feloldozhatja és megmentheti. i

Bizakodó lélekkel fogott ismét munkához. Megint elővett cgyet-egyet régi játékai közül és gyermeteg örömmel adózott minden kis sikerért. Az időszámítást is újból kezdte.

— Orsika! — lehelte néha, mint büvöserejü varázsszót,

— Még találkozunk...! Ember vagyok még! Ember maradok, édes feleségem...!

Milyen jó, hogy nem látott el odáig, ahová a szegény lelke röpdösött...! Szép Magyarországba, Lápispatakára, az ősi kúriába...!

Talán épp most gyújtották otthon a karácsonyi gyertyákat! Talán épp ez volt az a perc, Chelicic Jaromir kapitány