Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-06-01 / 5-6. szám - Lányi Menyhért: Saulus megtérése
Lányi Menyhért: Saulus megtérése megtagadása volna. Megalázása a pogány Istenség diadalma előtt. íme, a Törvény tagadása ! És szeressük őket, akik vad és zsarnok kohorszaikkal tömik meg az országot, akik pénzt és vért rabolnak Izraelből, akik mocskos erkölcstelenségléikre nevelik lányainkat, akik nem tisztelik vallási törvényeinket és ércbálványaikkal tömik meg főtereinket és a szent Templom előtt kérkedve mutogatják hatalmuk jeleit.... Ha őket szeretnők, önmagunkat vetnénk meg. Az ilyen szeretet nem Istentől való. Ez nem próféta! Halkszavu, vándor eszelős, akit nem zavar Izrael siralma. És mert nincs kemény hite a harcban, ezért nyomorult lesz a pusztulása is. Nem prófétához illően hal majd meg, mint ama régiek, akik oly lázadó daccal fogadták a pallost, mint amilyen kemény volt a szavuk a bitorlókkal szemben. Ez a langyos szavú azonban megriad majd a megtorló erő előtt. Saulus fensőbbségesen mosolygóit: — Bármily megfontoltsággal őrködik is szavai fölött, a papi hurok egyszer mégis csak nyakára feszül. És hogy riadozik majd a sinhedrion hetven jeges szigorú arca előtt, hogy bújik majd tagadásba és mentségekbe, ha a részeges tetrarcha kéjes vigyorral simogatja végig halálra szánt arcát ? Hogy töri majd kezét, hogy sopánkodik, hogy keres majd menekvést a megszorult róka kétségbeesésével, ha a római katonák kemény kezekkel keresztet ácsolnak majd neki ? Ó, én ismerem az ilyen prófétákat! Saulus arcán fölényes és gúnyos mosoly suhant át, amikor elégedetten ágyasházába tért. 3. Az emberek sokadalma pedig özönlött a szent Templom felé. Messzi völgyekből és hegyekből jöttek, elhozván ájtatos lélekkel termésük zsengéjét, hogy az Ur főhajlékában áldozati oltárra tegyék. A Jeruzsálembe vezető utak megteltek emberekkel, akik állatokat vezettek, teheneket, mekegő kecs két, bégető bárányt, fakalickákban riadt galambot, bőrtömlőkben jó hegyvidéki bort és amforákban illatos keneteket. És a nagy templom hatalmas, arany oltárairól felfelé szállt a füst az arany kupola felé, magával ragadván az áldozok ijedt áhítatát és Istenfélelmét, az áldozatra szánt állatok halálhörgését és a papok imájának egyhangú méltóságát. Fönt a mirrhától illatos, füstön átszűrt levegő félhomályában, arany falak titokzatos visszfényében, kitárt karokkal imádkozott a főpap, mig lent zsongó áradatban özönlött szüntelen kavargásban a nép... Kint a márvány falak és arany kapuk villanása dermesztő csillogással sugározták fennsőbbségüket az egyszerű lelkek fe
