Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-06-01 / 5-6. szám - Kovács Endre: Keresztapám
kovács Endre: Keresztapáin a legjobb barátaink hagynak el sorra s válnak dühös ellenségekké s mi nem tudjuk, nem látjuk az okot Óh, hogy is engedhettem meg, hogy idáig fejlődjék a dolog, rögtön \az első szónál közbe kellett volna lépnem s elcsititani a készülődő veszélyt. Soha nem tehetem jóvá ezt a hibámat. Nem akartam magamat okozni a történtekért. Nem, azért sem vagyok az oka semminek. Mély ellentétek tüzeltek régtől fogva ebben a két emberben, nélkülem is bekövetkezett volna ez a jelenet. Sajnáltam Várit. Szegény ember, most azt hiszi, hogy az egész világ ellene esküdött s erővel az ő vesztét kívánja. Pedig lám, én sem haragszom rá, pedig apró gyerekkoromban hányszor megrikatott oktalanul is s még most is kegyetlenkedik velem. És Sándor is megmondta, hogy nem haragszik, de az öreg kierőszakolta a veszekedést. Bejött az asszony is. Leült egy székre és aggodalmaskodó arcát felém fordította, mintha tőlem várt volna megoldást. Ebben a tekintetben, ebben a kérdő, tanácsváró arckifejezésben most az egész életük céltalanságát véltem felfedezni. Óh, hová is igyekszik ez a két ember egymás mellett, Vári a maga lusta, gondtalan életfilozófiájával s ez a törtető ösztönlény lealacsonyodott rabszolga szellemével ? Mindennapos, apró kérdéseik is benne voltak ebben a tanácstalan tekintetben. Csupa céltalanság, csupa félénk botorkálás, elcsúszás és ujrakelés... Attól a pillanattól kezdve, hogy egymáséhoz kötötték a sorsuk... Egy nyugdíjas, kényelmes öregember s ez a bőcsipőjü, jövötfenntartó, paraszti egészség... Néhány hónap s az első nagy kiábrándulások... Vári nem iparkodik: minek? Öreg ő már ahhoz... Aztán megjön a gyerek... Uj cél volna, de az ember már öreg hozzá... Mindenre késő, korábban kellett volna az ilyen dolgokat elkezdeni... Maradnak a délutáni kártyapartik, a hosszú pihenések, pipázgatások, a dunamenti séták... Egy napon úgyis el kell búcsúzni mindezektől... S az asszony riadt, tanácstalan szeme rám néz. Tőlem vár segítséget ?... Pont éntőlem ? Aki fiatal is vagyok az .ilyen dolgokban meg idegen is a családban, hát hogy adhatok én tanácsot nekik, a tapasztaltaknak, az öregebbeknek ? Nem voltam képes beszélni. Gyötrelmes percek, órák múltak el igy. Vári nem szűnt meg sóhajtozni és nyögni. Meg voltam győződve róla, hogy iszonyúan szenved. A szobában lassan sötétedett. Alig láttuk egymást. Az asszony moslékot kjé szitett a malacoknak s én egyedül ültem Vári mellett. De ő nem szólt hozzám s a percek óráknak tűntek fel. Nyugtalanító, veszett idegesség szállt belém. Azt hittem nem bírok tovább egy helyben ülni. Mintha szögekkel szúrták volna egész testemet. Felugrottam és határozottan mondtam :
