Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-04-01 / 4. szám - Kovács Endre: Keresztapám
Kovács Endre: Keresztapám sárban. Sándor üveg bort tett elém az asztalra meg poharat. Ittunk, aztán beszélgetni kezdtünk. — Nem haragszom Várira — kezdte ő a beszédet. — Az öreg hiú a nagy tudományára s mindenben bölcsebb (akar lenni a másiknál. Mindenütt az ő véleménye legyen a döntői... Ez nem tetszik nekem benne... Nem vagyok én hálátlan; jól tudom mit tett velem Vári. Igaz, hogy felemelt, az elhagyatottságból, bár nem volt kötelessége, de meg is dolgoztam érte. Be voltam fogva, mint a barom, egész fiatal koromban... Szegény, megboldogult nevelőanyám nem birta a munkát, gyenge, törődött volt... Vári tohonya ember volt világéletében... Valakinek csak kellett dolgozni a háznál... Én nem zúgolódással tettem. Most se fölhányásként mondom, de ne vádoljon engem hűtlenséggel... Utóvégre huszonhat éves vagyok, benőit a fejem lágya és úgy teszek, ahogy én jónak gondolom... — Vári szeret parancsolgatni — Loldotlam hozzá én is — Ez már az ő természete. Engem is sokszor megkinzott. De nem irigy, hogy irigy, azt nem lehet rámondani. . .. Vári Sándor sűrűn itta a bort: egész poharat ürített ki egy hajtásra. Aztán egyre szilajabbul merült bele a keresztapám jellemzésébe. De amit róla elmondott, az se jó se rossz nem volt, inkább amolyan általános emberi fogyatkozásokra mutatott rá, melyek minden emberben megvannak. Késő délutánra járt az idő, mikor útra kerekedtünk. Sándor egy kis csomagot szorított a hóna alá, vásárfia volt benne. A kis Gyurkának viszi — mondotta. Én semmi dac nem látszott az arcán. Szótlanul mentünk végig a hosszú Fő-uton s mindketten a saját gondolatainkkal voltunk elfoglalva. Keresztapám nem mutatott semmi meglepetést, amikor a félrelibbent függöny mögül nevelt fiát látta belépni. Éppen szemben feküdt az ajtóval s a ráeső napfény megvilágította az arcát. Gyötrött és gyűrött volt ez az arc s a szemekből tompa közöny bámult; ki. Alig hallhatóan fogadta a köszönésünket, aztán maga elé bámult s nem nézett többet ránk.— Mi a baj Gyuri bácsi? — kérdezte Sándor elfogódás nélkül, aztán sorban még egy csomó kérdést tett föl, melyek mind keresztapám egészségi állapotára vonatkoztak. Hol fáj mije fáj, mit érez, miért nem hivat doktort?... — Vári azonban nem felelt érthetően, csak nyögött nehezen és lassan s az egész válasza ennyi volt a szabóra kérdésre. Pedig Sándoron már nyoma sem volt holmi összetűzéseknek. Érezhette, hogy egy beteg emberrel szemben nem illik haragot mutatni: a hangja is megbékült, rokoni hang volt, minden idegenkedéstől ment. Sőt még némi halvány aggodalom is kiérezhető volt benne,
