Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-04-01 / 4. szám - Kovács Endre: Keresztapám
Keresztapám III. (3) Egyik nap váratlanul megbetegedett Vári. Már az ebédnél panaszkodott, hogy rosszul érzi magát s estére nem akaródzott neki sétára jönni. így hát egyedül csavarogtam a megszokott, esti utcákon, a városka apró útvesztőin, melyeket a néhány hét alatt, olyannyira megszerettem. Lassankint minden idegenkedésem elmúlott a város lakóival szemben, sőt esti barangolásaim alkalmával néhány uj ismerősre is szert tettem.De jól is esett most ez a magány. Várival való összetűzésem olyan idegenkedést vont közénk, hogy akár ne is érintkeztünk volna tovább egymással, mert ebben az érintkezésben nem volt sok örömünk. Az az idegenkedés, hűvös tartózkodás éknek szorult közénk; hiába tereltük vicces témákra a beszélgetést, hiába igyekeztünk a többi számunkra közömbös emberek sorsám mulatni, nem sikerült feltámasztanunk a régi, baráti viszonyt. Érezte ezt Vári is, de éreztem én is... Estére már nagyon jajgatott Vári. Valami ismeretlen fájdalomra panaszkodott s másnap reggel nem volt képes a lábára állni. A gyomrát fájlalta. Olyan a gyomrom — mondotta — mintha körös-körül éles kések volnának benne... Nem bírok mozdulni... Nagybeteg lett. Nem evett semmit; hallani sem akart életről s ha csak megmozdult, felnyögött a fájdalomtól. Asszonyos erőtlenség vett erőt rajta. Nyögött reggeltől-estig, akár egy kisgyerek. Szánalmas volt nézni... Bennem minduntalan a részvétet keltette fel s igyekeztem hosszú ideig távolmaradni tőle. Hiszen szánnivaló is volt a maga gyerekes tehetetlenségében, mely minden erejétől megfosztotta.Az asszony három helyett dolgozott s még igy is alig győzte a munkát. Néha nem bírtam tétlen kezekkel nézni a gyötrődését: estidőben nekiálltam egymagám fát fűrészelni. Még ez is jobb volt, mint Vári szüntelen jajgatást hallgatni. Mert hovatovább beteges szeszélyei támadtak, mint egy nagy gyereknek, azt kívánta, hogy valaki állandóan olt őrködjék ágya mellett, kiszolgálja őt s türelemmel hallgassa végnélküli jajgatását. Mert irtózatos panaszkodást vitt véghez elgyengült hangján s megharagudott, ha valaki megunva az őrködést, otthagyta őt. — Elpusztulok — mondogatta — végez velem ez a betegség. Legalább a halottas ágyamnál maradj itt. . . Vigasztaltam őt. Egyben kérleltem, hivasson orvost. De ő hallani sem akart róla.
