Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-12-01 / 10. szám - Darkó István: Égő csipkebokor
Darkó István: Égő csipkebokor nek és hazahoznak, de ki tudja, itt még nálunk evvel nem volt senki. Arra mi nem is adunk, amit úgy beszélnek, mi csak arra adunk, ha te már jó sziliben itt lennél megint mivélünk. Nagyobb baj semmi sincs, de mégis csak már az, ha a háznak is te nézhetsz utána, meg néha a fődeknek is. Örzse nénénk ászt Íratja végezetül, hogy ő úgy reszket utánad, mint a rimóci nyúl és hogy ha mást nem, de ezt már csak gondolkodd meg’!... Most a kedvességre fordított szavaknak sem volt foganatjuk. El sem mosolyodon tőlük, meg sem enyhüli rajtuk. Ellökte a levelet, hál sajnálják a pénzt tőle ! Az kellene nekik mindig, hogy szünetlenül igában loholjon, a határnál tovább gondolatban is el ne mozdúljoii, hajnalban talpon legyen, estig meg ne álljon,* egy rend munka gúnyájában hatnapig, egy rend tiszta kékbeliben az egy vasárnapon pontosan váltogassa az egyhangú életét. Szeméi, ha felemeli, magasabbra a templomtorony gombjánál ne emelje s ha már magahibájából megbetegedett, parancsszóra, határidőre ki is láboljon belőle. Azt, hogy más baja, akaratja, gondja és gondolatja van-e, nem tudakolják. Arra, hogy más vágyakozása, igyekvése, számvetésbe is támadhat néki, kicsi agyuk nem fordúl. Pedig támadt. Egy rövid tátrai hónap elég volt ahhoz, hogy az otthoni határ szélességénél szélesebbre, hajnaltól-estig tartó munkanapnál hosszabbra, toronygombjánál magasabbra és kétrend ruhájánál különb változatosságra fordúlt a nézése. Végigdörzsölte magát és megtörülközött. Hibátlan testi erőben tudta magát. Belül nemkülönben, mert olyan volt ott, mint a jól ledorongolt út s a tisztára kifújt üveg. Kiállt a fekvőerkélyre, elguritotta a szemét a mérhetetlen nagy isteni kanalakkal kimentett völgyeken. Zöld és kék színekben enyhén váltakozott az óriási katlan. Tiszta aranysárga napsütés volt benne, más semmi. A mélységben valahol talán emberek mozognak, itt-ott házak, mint a széthúllt szál gyufák piros gömbjei. Hanem különben egészen kimerítette a nagy kanál az óriási katlant. Sokszor látta ködben, felhők mögül előhulló kévés sugarakkal teli, apró zajokkal, hernyó módjára vonagló kivilágított vonatokkal megsejtett ezernyi emberhangyákkal, tücskökkel és bögölyökkel teli, szinültig tele forró, fortyogó katlannak az irdatlan völgyei. Ideérkeztekor napokig leste éjjel és nappal. Éjjelente, amikor félóránként felriadt és vacogva nézett le a magasból a mélybe. Most úgy tapasztalta, hogy kipusztult, kiürült a fenséges völgy. A nap hidegen süt beléje, hideg ez a nap, mint a forró homlokra szorított aranypénz. Senki sincs élő a világon csak ő egyedül, amint az erkélyről nézi a hegyeket s völgyeket. A jobbra tolongó, valószínűtlen közelségben tornyosodó csúcsokra pillantott. Az eget lyukasztgató, ezüstösen erezett szik-
