Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-03-01 / 1. szám - Zerdahelyi József: Toronyay Gábor

Zerdahelyi Jzsef: Toronyay Gábor

A vén agyaras remete módjára élt már régen. Az egyedüllét nyomokat hagyott a természetén. Mogorva volt, csak nagy néha mozdult legényeset. Pedig most nem bajlódott semmivel. Bőven ontotta a természet az eledelt. Beborította a földet a hagyásfák alatt, nem is volt bajos. Nem kellett fagyos hó alól kaparni ki. Olyan volt az erdő, mint a terített asztal. Csak kilépett a vackából, alig néhány lépésre, ott volt a vén tölgy udvarán. Jóízűen ropogtatta az izes eledelt. Egy állóhelyben. Csámcsogott hozzá. Néha felvette a fejét és megállott a szája. Fülelt. Aztán csak folytatta. Megjátszott, buffantott egyet, fújt és megint szűz makkba kóstolt. így emlékezett ifjúságára.

Most, mintha valami nyugtalanság volna benne. Minduntalan abbamarad a csámcsogás. Mindig hosszabb a csönd, mindig hegyesebb a füle. Valami nincs rendben. Lassan odább húzódik a gazban. Szomjas. Soha még nem járt erre, mégis elviszi a viz szaga. Vastag kéreg fagyott a pocsolyára. Megcsúszik rajta a hegyes körme. Ettől óvatosan topog. Egyszer aztán nagyot roppan alatta a jég és nagy loccsanással belefordul a fekete lébe. Belemartja az orrát, rövidet hempereg benne, aztán óvatosan kimászik. Odadörgöli az oldalát a vén fa ráncos törzséhez. Közben, úgy mellesleg, felvesz egy szemet a csemegéből. Aprózva ropog a foga között. Meghántja és a szája szélén kiperdül a héjjá. Belefurja az orrát a harasztba és visszájára forgatja, — piszkál rozsféreg után. Ebbe aztán meg is szusszan, megfárad és nagyhirtelen lehasal. Nemcsak a fáradtságtól.

Ahogy leteszi mogorva nagy fejét, a gerince is beereszkedik, úgy meglapul, hogy szinte beleolvad a domborodásokba. Tisztán érzi... hallja... valami mozgás sustorgását. Most egy vakkantás, aztán egy másik, aztán mély, tiszta, visszhangos sürü ugatás. A vacok körül. Még benne van a melege, a helyét ugatja az egy szál kopó. Nem fél... ismeri ezt a nótát. Még mindig ő takarított a csatatéren. Most meg éjszaka is van, ilyenkor nincs felette hatalma semminek. Mégis tüzel. Sűrűn csattog az agyara, de csak aprókat, mintha köménymagot őrölne. Kihabosodik a szája. Felborzolja a háta sörtéjét és véresen világit a szeme az éjszakában.

Az ugatás most elhallgat, majd egy-két vakkantás után ott van előtte az ellenség. Szükölve ugatja a nagy darab kopó és mintha mindenfelől elevenedne a halott rengeteg. Éles, sípoló csaholás veri fel a csendet. Egy pillanat múlva ott van a többi is körülte. Hevesen, szünet nélkül szól a vad trió. A böffenéseket morgó hördülések szakítják meg, mind mérgesebben. A nagypofáju fogas kopók most közelébe merészkednek. Ö úgy tesz, mintha az egész nem érdekelné. Pedig készen van, csak az időt várja az első rohamra. Hirtelen feltérdel. Ez a mozdulás szétszórja a három kutyát. Messziről dobog a hangjuk. Ravasz hangtalanul, lopakodva csúszik el az oldalon, majd felfelé ballag és úgy hallgatja messziről, hogy támadja az ellenség az üres helyét. Megáll a sü-