Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-11-01 / 9. szám - Darkó István: Égő csipkebokor
Darkó István: Égő csipkebokor nem múló hangon ezt harangozta: Ágota, Ágota, Ágota...És egyszerre fájni kezdett minden tagja, háta, lába, oldala, hasonlóan mint mikor leesett a szikláról. XVI. A nagy kocsmaterem közönsége állhatatosan sorvadozott. Már régen elmentek a süldő lánykák és a legénykék, a felnőttebb párok és a közepes korú emberek. Csak az urak ittak a faemelvényen, a pappal beszélgető vörösnyaku hangos ember, a csendőrök és néhány úri formájú fiatalember. Lent a kecskelábú asztaloknál elszánt öregemberek leejtett fejjel bóbiskodtak. Zsíros hosszú hajfürtjeik reménytelenül, ritkásan fedték részeg koponyáikat. Akadt közöttük olyan is, aki egyszínű hangon, kopogó szavakkal még mindig beszélt, mesélt valamit. Nagyrészük véreres szemekkel bámult és fogatlan szájjal motyogta helyeslőén: hejj, hejj! A zenészek közös nagy tálból fakanalakkal meregettek valami párolgó levesfélét. Sört ittak egyenest a sörösüvegekből. A fagerendás, nagy terem leginkább Noé bárkájának külön helyiségére hasonlított. Berakodás után még üresen maradi ez a szoba. Idős Noé hát megengedte, hogy betolongjon ide néhány elmerülő, csapzott parasztember s közéjük tévedt uriforma. Kint özönben hull a víz, orkánban fürdik a lég és villámok nyesik az éjszakát. A terem ide-oda billen, féloldalra fordul, megint helyére mozog, körégő büdös acetilénlámpája utána láncol ennek a mozgásának s aki megindul a padlóján, szétvetetl lábakkal kénytelen járni, mint a tengerészek. A levegő is elzárt, fojtott, füst és félő emberi szuszogás tömte túl s már a vívódó tüdő sem találja benne a szabad lég, a vízözön előtti nyugalmas ózon szagolható tiszta izeit. Öregember támolygott át az üres tánchelyen. Lába alatt emelkedő padlót tapogatott kopogó csizmája sarka. Nagyon billent a padló-, a szélroham megrázta a bárkát, az ideszűkült világ felhördült az ijedelemtől, a többi helyiségekbe zárt állatok megdöbbent lovak, kiugró szivű tehenek s a válogatott mindenek sokasága felbőgötl, versenyt orkánzott a természet riadalmával. Az öregefíiber elzuhant a padlón. Gyuri ijedten ugrott fel az asztal mellől. — Süllyedünk! — kiáltotta kibocsátott torokkal. A titkár az összelocsolt asztal lapján könyökölt, az üvegek és a poharak között. Gózon Józsi asztalraejtett, alvó fejét mutatóujjával piszkálta. A fiú szőke, puha fürtjeit sodorgatta s nehezen felelt Gyurinak:— Ellenkezőleg Gyuri! Emelkedünk! Gyuri szégyenkezve üli vissza a székre. Homlokát dörzsölte, szemét dörzsölte, kerepelő agyát szigorúan fékezte. Hamarosan rendbe is kezdett jönni, már mosolygott és mentegetőzött:
