Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-03-01 / 1. szám - Darkó István: Égő csipkebokor

Darkó István: Égő csipkebokor

— Persze, persze... Semmi... Ide hallgassanak.

— A titkár úr elsőrendűeket tud. Majd összeülünk néha, — simította Gőzön is.

— Tessék idefigyelni. A háború előtt és az első évben a huszároknál szolgáltam, csak aztán rakattam át magamat a tüzérekhez. Az első harctérre menéseknél még lovon sorakoztunk. Akkor kaptunk egy öreg alezredest, aki kerékbe törte a magyar nyelvet. Mindig élvezettel hallgatóztam hátra, hogy mit sugdosnak a legények, ha valami parádé volt. Mikor az öreg kirugtatott elénk és beszélni kezdett, hallom a hátam mögött: No nesztek, ez is kiugatja majd a belünket. Tény, hogy azok a tisztek, akik nem tudtak jól a legénység nyelvén, rosszabbúl is bántak velük. De ezt a kis öreget később megszerették, kivétel volt. Akkor kaptak a huszárezredek a kard és karabély mellé fokost is fegyvernek. Erős hadi fokosokat, mert a hadvezetés belátta, hogy avval nagyszerűen bánnak. Amig nem kaptak erárisat, hazulról hoztak magukkal... Az elezredes lelkesítő beszédet tartott. Huszárok, lovas katonákok, lóval együtt születettétek, mondta az öreg dragonyos, győzködni fogtok, egyik kezetekben a kard, a másikban foschok...

— Mi ? — nevette el magát Bódi Gyuri, — mit mondott ?!

— Azt akarta mondani, hogy: fokos. Az egyik kezetekben kard, a másikban fokos. És hogy igy fogtok győzni. Akkor a hátam mögött megszólalt egy jászkún legény: No mit mondtam nektek, hogy leböcsmérel minket ez az osztrák ?

Turec tanár úr nem nevetett.

Elfintorodott és rosszalóan pislogott a titkárra. Ebben a percben meggyőződött arról, úgy érezte, hogy a titkár szélhámoskodott, amikor tüzérezredes és birodalmi grófnő gyermekének mondotta magát.

— Ez igazán jó, — nevetett szüntelenül Bódi Gyuri, — az alezredes akaratlanul is megmondta a véleményét rólunk.

— Isten vele, Tanár úr, — fordult Turcerhez, — nem egészen úgy lehetett az, ahogyan a tanár ur látta... Azután meg ... képzelje el magát, ha igy öltözne fel, ahogy én vagyok.

Felhúzta báránnyal bélelt rövid kék bekecsét. Bársonyos, drága asztrahán süveget tett a fejére. Feszes, kék nadrágjában, finom, tiszta csizmájában, sarkát összetéve állt, mint egy civilruhás lovaskatona.

— No az már igaz, — nevetett a titkár, — kölcsönös ez a dolog egészen.

Az apró, vézna ember Turcer tanár úr végignézte a legényt. A kályhához sietett. Háttalforditott és dohogott. Kissé görbe és vékony lábaszára volt. A többiek hangtalanul nevettek, a lőcsökre feszes nadrágot, talpaira csizmát gondoltak oda.

— Á revidercsi! — köszönt a kályha felé Bódi Gyuri. A titkárnak laposan odavágott a szemével:

— Voltam Tirolban is...

Beült Gózon Józsival a csukott autóba. Hátradűltek, hallgattak. Kiszaladtak a házak közül. Az autó egy idő múlva hegynek vivő