Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-10-01 / 8. szám - Zerdahelyi József: Szakad a gát

Zerdáhelyi József: Líra a szakadék szélén

Ismerem... Kérlek... Könyörgök. Add vissza nekem Gábort.

— Nem

adom.

— Mondom...

vigyázz... el fog veszíteni téged. Élet van előtted. Lányélet. Szépséges... Mulatás... Mennyi virág... Szin.. Nevetés... Ne dobd el magadtól mind. A tied. Sok... sok... a tied.

— Nem

kell! — tüzelt Ilona szeméből az elszántság.

— Belehalsz!

— Bele

— lehajtott a feje és sötétre hangolt egyetlen szó riadt ki a száján. — Szeretem!

Váratlan robbanás szele nehezedett rájuk. Egyetlen mérföldes szó. Egybe rakta őket. Pelyhes madárfiókák módjára.

Meleg fészekbe.

öröm fészekbe.

Szenvedés fészekbe.

Gyűlölet fészekbe !

Az asszony kezdett ébredezni. Kicsiny éles vágásokat ejtett a testén. A bársony fehér bőrén. Borotvaéles késsel. Nagy és hosszú és mérges tövisek nőttek az apró vércseppek helyén. Ki egyenesedett. A hangja egy villanás az acélpengén.

— Akkor

megvárom, míg te jösz majd hozzám sírva! Elment.

A lány végigdőlt a fehér átvet ős he verőn. Hanyatt. Kinyúlva. A szemét behunyta. Aztán kicsire gömbölyödött és belelihegett akadozva a párnákba. Nedvesre sírta őket.

Márta reggelre összehordta a köveket. A durva élű köveket. A téglát. Cementet. Erős vaskapcsokat. És hozzá készült falat emelni Ilona élete körül. Borzalmas falat. Hághatlan falat.

Szakad a gát

— Toronyay Gábor sodródása — (9)

— Sokat

késtem? - ’ • i

— Nem

— mondta Gábor.

— Hová

megyünk?

— A

szőlők felé nem igen járnak. Jó ?

— Jó

— intett Ilona.

Hamar elérték a hegy lábát. Gyümölcsösök dombosodtak ott. Meszelt fatörzsek fehérlettek a fakó gyepből. Szilvafák. Zuzmóval benőtt gacsos gallyaikon elszórtan pirosló levelek mutatták az alvásra készülő életet. A vincellér láncra kötött